Ember kaland - Kapcsolatok

Egy laza esti esőzés Mars Cityben. Egyesek szidják a város vezetést, mások akik kicsit tájékozottabbak, a bolygó vezetését. Akik meg megfelelően tájékozódtak, azok pedig tudják, hogy bár mesterségesen hozták létre az esőt, nem az emberek molesztálása a cél ezzel. Egyszerűen az eső kitisztítja a levegőt, eltünteti a szmogot. Egy közönséges bár, Részeges Bányász ablakán néz ki Hicks.
- Olyan mintha tükörbe néznék. – Jegyzi meg.
- Mert ablak. – Jegyzi meg halkan Wilks. Hicks ránéz.
- Most is olyan, mintha tükörbe néznék.  – Hicks odaszúrja Wilks orra alá.
- Sok a hasonló történet. Találnak valamit, ami nem emberi, bemennek és a kolónia pár nap alatt… - Wilks nem tudja befejezni.
- Csakhogy a Föld nem kolónia.  – Oda szúrja.
- Nézd. Akiket összeszedtünk. Hamarosan itt lesznek. Nekem még el kell intéznem egy dolgot ezzel kapcsolatban. Akkor, ahogy megbeszéltük. – Wilks feláll az asztaltól.
- Akkor úgy.  – Mondja Hicks. Wilks tiszteleg, Hicks is.
Ryushin történtek után a Gyarmatügy megtette a megfelelő lépéseket. Meg. Dalton nem az egyetlen hal lehetett a tóban, így ezek a megtett lépések biztosan nem a megfelelő úton történtek meg. Ebben egyesek nagyon biztosak, így lépéseket tettek. Lépéseket viszont embereknek kell megtenniük. Hick ő rájuk vár.

Történt ugyanis, hogy Ryushit megjárt néhány katona szembe találta magát Ripleyvel mikor eltávot kaptak. Lőttek, a pihenésnek. Bár ki tudja. Este kilencre a Részeges Bányászban kellet lenniük civilben. A nőt ismerve ez viszont biztos nem ünneplős buli lesz.
És ott vannak azok, akik legfeljebb csak hallottak ryushii hadjáratról. Őket egy boríték fogadta a katonai szállásukon. Este jelenésük van a Részeges Bányászban, civilben, de katonai jellegű. Fedett bevetés.



// Jelenleg még gyülekező a játékosoknak. Nincs kötelező posztolási sorrend, egyenlőre egy körben több poszt is lehet. Még annyi, hogy most éppen civilben kell lennetek. Tehát ehhez mérten lehet nálatok fegyverzet. Közelharci, pisztoly, ilyesmi. Ezeket majd írjátok le.//

A tegnapi nap folyamán sikerült hazakérezkednem, amit az utóbbi hetekben nem nagyon tudtam megtenni. Ez pedig az édesanyám terhessége miatt most nagyon fontos lett volna, hiszen egyedül van otthon, már a munka alól is felmentették egy ideje. Apa azóta is szajkózza neki, hogy jobb lenne, ha a katonai bázisra költözne be ő is, de anya hajthatatlan, addig otthon akar maradni, amíg teheti. Tegnap este beszélgettünk a kistestvéremről, a lehetséges nevekről, amiket kaphat, valamint azt is megtudtam tőle, hogy most egy fiút szeretnének. Ami engem illet, én egy kishúgnak jobban örülnék, de nem mintha olyan sokat tudnék majd vele foglalkozni és találkozni. Jó volt újra a saját szobámban aludni, a kényelmes ágy elfeledtette velem a katonai bázison található kemény ágyakat. Azt hittem legalább itthon tudok békésen aludni, de tévedtem, a rémálmok ismét eljöttek, a nyugodt pihenésnek lőttek. Gyakran kergetnek az álmomban xenomorphok, és az is megesik, hogy megölnek engem. Szerencsére az utolsó pillanatban mindig felébredek, de a fájdalom és a félelemérzet mindig megmarad reggelre is. A mai reggel is így kezdődött, igazán bearanyozta a napomat, mondhatom.

Miután összepakoltam, reggeliztem, és elköszöntem az édesanyámtól, elindultam visszafelé a bázisra. A város mellett esőfelhők kezdtek gyülekezni, éppen ezért sietősre vettem a tempót, nehogy el kelljen áznom még a katonai szállásra érkezésem előtt. Amint megérkeztem ledobtam a cuccomat, kipakoltam, és csak akkor vettem észre az ágyamon található borítékot. Nekem címezték, katonai pecsét és kézírás volt rajta látható. Minden bizonnyal egy újabb feladatot kaptam egy felettesemtől, ami várható volt, hiszen ha egy napra haza is sikerül jutnom, a visszaérkezésem után egyből elszoktak kapni valami feladattal. Érdeklődő pislantásokkal tépem fel a borítékot, és veszem kezembe a levelet. Az üzenet szerint egy fedett küldetésre vagyok hivatalos, melyet civil ruhában a Részeges Bányászban kell megejtenem. Nem volt sok információ a levélben közölve, ez is arra mutatott, hogy titkos bevetésről van szó. Még nem nagyon volt alkalmam ilyen esetre, így nagyon izgatott lettem. Minden bizonnyal a hetekben történt előléptetésemnek köszönhettem a nagyobb bizalmat, hiszen közlegényből őrvezetővé emeltek fel. Ránéztem az órámra, még volt egy kis időm, így a bevetés előtt összekészítettem a ruhámat, a pisztolyomat, lezuhanyoztam, és a megfelelő időpontban már készen álltam a szobám ajtaja előtt. Miután megbizonyosodtam, hogy a gondosan elrejtett M6S8 túlélő pisztoly, és orvosi kés a megfelelő helyeken vannak, elindultam a levélben említett hely felé.

Sajnálatos módon az esőfelhők addigra elérték városunkat, így a kora délutáni sietségem hiába volt. Igyekeztem fedett helyeken mászkálni, valamint a pulóveremen található kapucnit is a fejemre húztam, hogy legalább a hajam ne legyen vizes. Enyhén átázva estem be a bár ajtaján. Úgy intéztem, hogy legalább tíz perccel korábban érkezzek meg, így volt a legbiztosabb a dolog. Szememmel a felettesemet kezdem keresni, vagy legalább egy helyet, ahova oda kellene mennem.

A kocsmába érve nem tartott sok időbe, hogy a nézelődésem felkeltse valakinek a figyelmét. Egy férfi indult meg felém, ez két lehetséges esetet hordozott magában. Az első, hogy egy részeg, hatalmas libidóval rendelkező egyén, aki azt hiszi, van esélye nálam, és hamarosan meghallgathatom a világ legszánalmasabb csajozós dumáit. A második, hogy ő is egy katona, és arra a találkozóra érkezett, amire én is. Nagyon reménykedtem abban, hogy az utolsóról van szó, ugyanis nem szeretek furcsa egyéneket lekoptatni, nem az én stílusom az egész. A férfi lassan ide is ért mellém, bemutatkozott, majd rákérdezett az én nevemre is. Szerencsére egy katonával, méghozzá egy tizedessel volt dolgom, így sikerült elkerülni a legnagyobb félelmemet. Éppen válaszoltam volna a kérdésére, ám a következő pillanatban egy másik férfi is közénk lépett, aki szintén idegen volt számomra. Egyből látszott, hogy a két férfi ismerte egymást, és ez a későbbiekben szavakkal is meg lett erősítve. Egy kis szünetet elkapva, ismét megpróbáltam bemutatkozni, de a tizedes elkezdett beszélgetni az ismerősével, és megint nem tudtam szóhoz jutni. Sikeresen megegyeztek egymás között, hogy mindketten a titkos küldetésre hivatalosak, ez legalább jó hír a számomra is. Nem igazán tudtam, hogy még mindig kíváncsiak-e a nevemre, vagy a rangomra… de azért megköszörültem a torkomat, és megszólaltam.
- Sarah Jessica Godwin, őrvezető. Örülök a szerencsének tizedes, és.. közlegény? – tettem meg a merész tippemet, és reménykedtem benne, hogy nem éppen az egyik felettesemre mondtam rá a „közlegény” jelzőt, mert az igen kellemetlen szituációkba keverhetne.
- Igen, úgy tűnik mindhárman megkaptuk a meghívást erre a titkos találkozóra. Ha éppen nem szolgálatban lennénk, meghívatnám magamat egy korsó sörre.. de azt hiszem ez most nem az a helyzet. Remélem, majd a küldetés folyamán jobban megismerhetem magukat! – engedek meg magamnak egy pajkos kacsintást, majd kezet nyújtok mindkét férfinak, ahogy az az etikett szerint elvárható egy bemutatkozás során. Sosem értettem miért is a nőnek kell kezdeményeznie ebben, de már rég felhagytam azzal, hogy megértsem a nemek közötti megkülönböztetést, vagy viselkedésformákat. Ennél szerencsére vannak nagyobb problémáim is.

Kis idő eltelt mire Hicks megelégelt, hogy a társaság leragadt egy ponton egymással beszélgetve. Három emberből egynek fel kellet volna ismernie, mert ott volt, mikor kikaparták őt a sivatag közepéből. E helyet… „Csinos kolonista lányokat megmenteni a szüzességtől.”, vagy hogy is mondta Apone. Vagyis mind kettő rá mozdult a nőre. Meg persze ha ezt Apone mondta, ha mondott is valaki ilyesmit az életében, vagy a WY ezt kódolta be. Nem törődik bemutatkozással. Elhalad a kis társaság mellet, oda szólva, hogy csak ők hallják.
- Mozgás!
Ezzel távozott az épületből, határozottan halad egy irányba.

Gordon Rogers őrvezető rangjáról sajnos tévedtem, de hálistennek nálam nem foglalt magasabb pozíciót. Kellemetlen lett volna, ha ilyen nagy baklövést követek el, már a bemutatkozásom után egyből. A beszélgetés lassan tovább terelődött, szerencsére már a bevonásommal együtt. Megtudtam, hogy a jelenlegi küldetésre igen színes társaságot kaptunk, ami csak még inkább megerősíti bennem azt a tudatot, hogy nehéz fába fogjuk vágni a fejszénket. A kézfogás melyet viszontkaptam, végre nem a szokott „döglött halas” verzió volt. Azt nagyon utáltam, hiszen ilyenkor olyan visszajelzést kaptam a társaimtól, mintha csak egy „szimpla nőt” láttak volna bennem, semmi mást. Én pedig azt akarom, hogy a társaim katonaként tiszteljenek, elvégre valahogy mégis kiküzdöttem azt az Őrvezető rangot vagymi. Ryushi is szóba került, melyről sok mindent nem tudhattam. Csak kevés információ szivárgott ki a küldetésről, de legalább a két csapattársam tudhatta miről van szó. Számomra már ez is elég volt, - ha pedig szükséges lesz valamiről tudnom, úgyis beavatnak. Nem szeretek kérdezősködni, egyrészt nem illik, másrészt a katonaságban már megszoktam, hogy temérdek titok lebeg körülöttem, melyekről még csak egy leheletnyit sem tudhatok. A válaszok megkapása után, én is bemutattam magam.
- Én szanitéc vagyok, az általános-, és a katonai orvosi képesítésem is egyaránt megvan, nem alacsony szinten. Mellettem biztonságban van a testi épségük, ha olyan helyzetbe keverednénk.. – kacsintok rá Wolfra, majd folytatom. – Szerintem ez, hogy mindhárman másban jeleskedünk, csak még inkább erősíteni fogja a csapatunk erejét. Már izgatottan várom, mi is lesz a feladatunk. – mosolyodok el, de már a beszélgetés tovább is terelődött a két férfi között. Rejtett pengékről, és skorpiókról szólt a csevej, ez is azt bizonyította, hogy tapasztalt katonákkal van dolgom. Ez azért megnyugtatott, hiszen ha komolyabbra is fog fordulni a helyzet tudom, hogy biztonságban leszek. Végül pedig a felettesünk is megérkezett, vagyis inkább odajött hozzánk, hiszen minden bizonnyal már régebb óta itt volt, és nézett minket. Diszkréten elejtette nekünk, hogy „mozgás!” melyet Wolf tizedes is megerősített. Bólintottam egyet, majd elindultam a többiek után. Végre elkezdődött.

Hick egy fedett buszmegállóig ment. A buszra nem kellet sokat várni. Mire beértétek a tizedest, már szállhattatok fel utána. Félig se volt utasokkal, de így is sem kockáztatta Hicks az „eligazítást”.
- Majd szólok mikor szálunk le.
Nem volt hosszú út, öt megálló után száltatok le. Jelentősen megváltozott a városkép. Tehetősebb réteg él itt, kertes házakban. Pár utcával odébb álltatok meg. Hick egy közel száz méterre lévő ház fele mutatott.
- Nos, ez Dalton háza. Családja nincs itt, de három katona is van őrnek. Ti ketten ott voltatok. Te pedig… legyen elég, hogy Dalton szabotálta eddig apád előléptetését. Ami szükséges azt majd elmondják. Itt várjatok. – Hick tovább ment, egy sarkon befordult.

Azonnal elindultunk a felettesünk után, akit egészen egy buszmegállóig követtünk. Szerencsére nem kellett sokat várni a buszra, minden bizonnyal minden ki volt pontosan számolva a katona által. Én csendben követtem a többieket, hiszen ez volt az első ilyen komolyabb hangvételű ügyem, és nem akartam elrontani semmit sem. Eléggé izgultam, de nem látszott rajtam, szerencsére tudtam leplezni az ilyen dolgokat elég ügyesen. A buszon kevesen voltak, éppen ezért érdeklődő pillantásokat vetettem a főnökre, ám úgy tűnt még ezt a kevés embert is túl soknak tartotta. Csendben utaztunk végig több megállót, majd az egyikhez érve leszálltunk. A vezetőnk teljes mértékben kézben tartotta az egész utat, és minket is. Nagyon képzett és tapasztalt férfinak tűnt, nem nagyon volt még vele dolgom. Amikor leszálltunk, egy tisztább és minőségibb városrészhez értünk, pont olyanhoz, amihez én hozzá voltam szokva. Sétálni kezdtünk, továbbra is csendben. Pár utcával arrébb álltunk meg. Hicks egy száz méterre lévő ház felé mutatott, amire én oda is pillantottam. Kiderült, hogy ez Dalton háza, melyet legelőször nem értettem miért olyan fontos, ám Hicks elbeszéléséből elég nagy galibát okozhatott. Főleg arra figyeltem fel, amikor édesapámat is megemlítette, és végül megtudhattam az okot, miért is nem tudta megszerezni az előléptetést még ennyi munka árán sem. Már most nem volt szimpatikus ez a Dalton, kezdett egyre érdekesebbé válni számomra az ügy. A férfiak kifejezték nem tetszésüket az ügy iránt, én csak a parancs megkapása után tisztelegtem egyet helyeslésem jeléül. Kellemetlenül érintett még mindig, hogy én tudom a legkevesebbet, de próbáltam ezt az érzést leküzdeni.

Hicks visszatért. Nem tartott sokáig az eltávja. Mindenkinek adott egy éjjellátót.
- A kert fala túl magas. Viszont, a szomszédos ház kerítésén könnyen át tudunk lendülni. Ott van egy sziklakert, miről fel tudunk kapaszkodni a falra. Aztán Dalton kertjében vagyunk. A gond a kutyával van. Legalábbis kint van a kutya harap tábla. Dalton háza körül három katona járkál. Bent az épületben nincsenek. Riasztót majd kikapcsolom, senki nem gyújt villanyt. Így kell keresni valami kapaszkodót amin elindulhatunk. Dalton családja nincs itt. Akkor, mozgás. – Hicks ment elől.
Dalton kúriával szomszédos ház kerítése kovácsoltvasból volt. Persze, olyan kovácsoltvas, hogy futószalagon készítik. Nem volt nehéz átmászni rajta. Dalton házát körbevevő három méter magas téglakerítés kissé túlzás ilyen jómódú környéken. Paranoiás lehetett. Bent az odavon ott a kis domb a sziklakerttel, mi megkönnyíti az átmászást, olyannyira, hogy csak fel kell kapaszkodni, nem kell ugrani. Hicks kapaszkodott fel elsőnek, de vissza is huppant. Az egyik őr pont ott lehet. Hátra nézett, valószínűleg azt akarta monda, hogy ott az egyik őr, de mást mondott:
- De kutya volt a táblán. – Hicks arcán nem volt félelem, inkább enyhe düh, hogy a tábla hazudott. Kert másik végén lévő bokrok közül előmászott az házőrző. Kinek a kertje és háza ez, hogy kutya helyett egy négy méteres komodói varánusz van a kertben?

Hicks miközben nem volt köztünk, a fiúk el is kezdtek beszélgetni, egy teljesen új témáról. Wolf tizedes felvetette kettejük között a raj alapítást, melynek költőien a Vérangyalok nevet adná. Felsorolta, hogy miért is lenne ilyen kiváló csapat kettejükből. Valóban szép teljesítményt könyvelhet el magának a két férfi távolsági-közelharci tizedes, valamint nehézfegyveres-exohasználó őrvezetőként. Garantálom, hogy erős csapatot alkothatnak. A következő kérdés azonban felém irányult, hiszen orvosi képesítésű katonára is szükségük lenne a csapatba. Be kell vallanom, biztosíthatom őket, hogy én vagyok a rangomon belül az egyik legjobb szanitéc… de ilyen látatlanban nem mondhatok erre igent. Mögöttük már több küldetés áll, jól összeszoktak, és annál jobban ismerik egymás stílusát, és szokásait. Felelőtlen döntés lenne ilyen hamar igent mondanom egy ilyen különleges kérdésre, mely után el kellene köteleznem magam. Esküszöm, ez komolyabb kérdés, mint egy házassági ajánlat. Legalábbis számomra biztosan.  
- Sajnálom tizedes, de nemet kell, hogy mondjak. Minden bizonnyal találnának nálam alkalmasabb személyt is a rajba… akit régebb óta ismernek egy óránál. Még csak nem is ismernek, és nem is látták mire vagyok képes. Ez fordítva is igaz, én sem ismerem még magukat. – tartok egy kis drámai szünetet, majd folytatom. – Úgy hiszem, mindannyian jobban járnánk, ha erre majd a küldetésünk elvégzése után térnénk vissza... Nem gondolja? – mosolyodok el barátságosan, amivel azt kívántam jelezni, hogy semmi ellenséges gondolatot nem jelent az elutasítás, hanem valóban csak a hirtelenség miatt lett az a válaszom, ami. Reménykedtem benne, hogy megérti a kétségeimet.

A főnök kis időn belül vissza is tért, mindenkinek hozva egy kis ajándékot. Már nagyon régóta nem használtam éjjellátót, nem igazán volt rá szükségem, nem nagyon szoktak ilyen küldetésekre beosztani. Talán a kiképzésem óta nem volt rajtam ilyen eszköz, ami csak még izgalmasabbá tette az egész helyzetet. A felszerelést felcsatlakoztatva, Hicks meg is kezdte a feladat közlését. Elmondta nekünk, hogy mi a rövid távú terve a bejutásra, valamint milyen tervvel kívánja ezt megoldani. A kutyával talán még négy kiképzett katona el tud bánni, valamint a villanykapcsolás megtiltása is egészen alap dolognak bizonyult, persze jobb tisztázni minden ilyen dolgot, ahelyett hogy valaki egy igen nagy baklövést tegyen. A járőröket nehéz lesz kicselezni, de bízok a társaim lopakodó képességeiben, én pedig majd… megpróbálok tőlük elnézni valamit.

Hicks ment elől, a sziklakertet használta a bejutás elősegítésére. Nem sokkal a benézés után vissza is huppant jelezve, hogy van odabent valami, aminek nem kellene. Teljesen kiakadtam a hallottakon, hiszen egy négylábú emlősre számítottam, nem pedig egy emberevő óriásgyíkra. A terveket a fiúk elkezdték hallattatni, bár leginkább csipkelődés lett belőle, mint értelmes eszmecsere. Wolf gyerekes szurkálódásaira csak a következő képen reagáltam.
- Nézze el udvariatlanságomat Wolf tizedes, de az előbb nem maga hencegett a magas szintű QCQ-s képességeivel? Esetleg felhasználhatná kiváló tudását, ezen ügy megoldása céljából. – kacsintok rá kihívóan, mintha azt sugallanám neki, most bizonyítson nekem… vagy soha. Elvégre fegyvereket most nem használhatunk, és ki lenne a tökéletesebb pont ilyenkor, mint egy közelharcra kiképezett katona? Ha le akar nyűgözni, most jött el az ideje. Csak így érhet el nálam jó pontot.

- Biztos, hogy ti harcoltatok már idegenekkel? Akkor is így cseverésztek? Azok gyorsabbak, mint ez. – Hicks, újra megkísérli az átlendülést, de ismét vissza huppan. – Egyesével fog csak menni. Egyikünk átlóg kerítéstől a ház melletti bokrok közé, majd a másiknak várnia kell, míg az őr elhalad. Addig viszont az ide fog érni.
Hicks átless a kerítés tetején. Megfeszíti karjait és átlendül. Halk huppanás a gondosan nyírt gyepen és pár halk nagy lépéssel a bokrok közé ér. Közben a varánusz már a fél utat megtette felétek. Komótosan, nem sieti el. Egy ember megmássza a kerítést, addigra ide ér és még válogathat a két katonából. Melyiket is „szeresse” jobban. Wolf, Gordon, Sarah, ki fogja követni Hickset és kik ismerhetik meg közelebbről eme jószágot?

Az idő szűkös volt, a gyík pedig észrevett minket és megindult irányunkba. Hicks közben sikeresen átlendült a kerítésen, így pedig sikerült elérnie a kijelölt pontot ahova el kellett jutni. A fiúk becsületesek voltak, és először a női szanitécot küldték előre, azaz engem. Be kell vallanom, kicsit viszolyogtam a varánusztól, de mivel én mászok át elsőként Hicks után, így nekem nem kellett vele érintkeznem.
- Köszi, srácok. Sok sikert. - kacsintok rájuk, majd átlendülök Hicks után és követem őt.

Unatkozhatnak az őrök. Esik, éjjel van, nekik meg fel s alá kell mászkálniuk, az egykori tábornok házánál. Sarah elkerülte a figyelmüket. Igen, nedves a fű és saras. Pár foltban nincs fű. Ezek szerint kutyája is volt, vagy legalábbis nincs itt. Bokrok közt várt Hicks.
- Akkor kikapcsolom a riasztót. Várj itt. Addigra remélem ide érnek. – Mondja, majd ház oldala és bokrok közt áterőszakolja magát, ügyelve, hogy minél kisebb zajt csapjon.
Közben lévő őr megneszelte. Headsetjébe bele is szólt:
- Hallottam valamit, mintha lenne valami a bokrokban. – Elindul a bokrok felé, megkaphatta a vállaszat mivel megáll és a kerítés felé néz. – Nem a szomszéd gyíkját hallottam. – Megint kis hatásszünet. – Nem, nincs kedvem átnézni arra a rusnyaságra.
Kaphatott még választ, mi visszaparancsolta a járkálásra. Közben a varánusz már csak pár méterre van. Jobb oldalra kezdett el oldalasan haladni. Nyelvét öltögeti. Persze méricskél, nem támad azonnal.

A főnök a bokrok között várt engem, majd érkezésem után közölte velem, hogy kikapcsolja a riasztót, addig várjam meg a srácokat itt.
- Értettem. – válaszoltam határozottan, majd meghúztam magam, hogy semmi esetre se láthassanak meg sehonnan. Hicks közben elindult a bokrok között mászva, viszont az egyik katona egy kis zajnak köszönhetően felfigyelt rá, viszont egy Isteni csodának köszönhetően, mégsem vette észre őt. Közben a távolból, mintha Gordont láttam volna átmászni a falon.
- Ajj fiúk.. Siessetek.. – suttogtam magamnak. Tudtam, hogy az a gyík nem egy nagydolog.. de azért mégis aggódtam a srácok miatt.

Gordon átlendülése nem volt tökéletes, csapott egy kis zajt. Bokrok közé beért sikeresen, ám ekkor tűnt fel az egyik őr. Távolabbról egy másik szólt neki.
- Mondtam: ne foglalkozz a szomszéd gyíkjával! Nem tud átmászni! – Gyanakvóan, de visszafordult.
Hicks visszamászott a bokrok közt, jelezve, hogy lehet jönni, a riasztó kiiktatva. Ám, feltűnt neki az egy ember hiány.
- Hol a harmadik? – Kérdezi halkan. – Menjetek át a bokrokon. Mikor nincs őr, a hátsó terasz ajtón be tudtok menni. Megvárom itt.
Wolfot követte a gyík, ám az udvar közepén megállt és a ház fele nézett. Egyik szobában fény gyúlt. A varánusz pedig az ajtó felé kezdett bandukolni.