Reggel, a két nap máris kegyetlenül perzselni kezdte a kopár vidéket. Gyorsan feltűnt, hogy három tábori ágyút hozattak ide, kizárásos alapon azzal a három rynthhel, amik most éppen a napi vízadagunkat szlopálják (eme ágyúk ontották a halált tegnap este, Wolf). A kantinban megettem a reggelit, gondolom minden katona vagy civil ismeri azt az íztelen és anyagtalan masszát, amit kénytelenek vagyunk lenyelni, na, itt is ez volt. Hozzákezdek, hogy egy szerelőt keressek, aki csinálna nekem rejtett pengét, találtam is egy férfit, de kér érte 100 $-t, de ami ellenemre van, hogy még az alapanyagot is nekem kell megtalálnom, hozzáteszem hogy Ryushin nem nőnek ilyen alkatrészek. Az elkövetkező pár órát tüzérségi gránátok pakolásával töltöttem, három bajtárs segített nekem, így nem egyedül güriztem a tűző napok alatt.
Aztán a kanyon széléhez hívatnak, azonnal nem tudtam odamenni, mert még magamra kellett öltenem az M3 páncélt (ugyebár amit elcsentem tegnap éjszaka) és a tegnap is használt fegyvereket, amihez még kiutaltam egy M40A karabélyt. Valami ad hoc eligazítás volt, rajtam kívül ott volt Joe közlegény és féltucat tengerészgyalogos. Az eligazítást Wágner főhadnagy tartotta, ő elmondta, hogy az éjszaka majd ellentámadást indítunk az idegenek ellen, de keresni kellene egy lejárót, amit a gyalogság tudna használni. Itt jövünk mi nyolcan a képbe: mi vagyunk most a felderítő csapat, akiknek meg kell ezt az ominózus lejárót találnia. Persze Amanda tizedes nem örült, hogy viszontlátott minket, pláne hogy megint szópárbajozott Joe közlegénnyel, aminek eredménye, hogy az Mk2 Smart pár skulója a néger katona lábai előtt centikkel fúródott a talajba (a százados és Pattson is itt vannak, hogy a bejegyzésem teljes legyen, meg kell említenem, hogy Wágner főhadnagy, Amanda tizedes, Pattson és Duke voltak azok, akik átvágtak a sivatagon a rynthek hátán, hogy az ütegeket ide hozzák, Wolf). Majdnem kifelejtettem, hogy Pattson mindeközben lődözte az idegeneket, akik elszórtan ugyan, de a kanyon alján futkároztak, legalább egy praetorian és pár kisebb fajtársa örökre elterült. Az eligazítás során én is megkaptam az ellenszenves magyar tiszttől azt a "te hülye őrvezető most leütnélek" nézését, természetesen azért, mert megkérdeztem, hogy mi most gyalog, vagy járművel megyünk keresni (elnézést, hogy nem vagyok gondolatolvasó és az eligazításon sem került ez szóba, Wolf).
Kétfős párokba álltunk, az én társam a vicces néger lett. Minden páros kapott egy lézeres célzót, amivel tüzérségi támogatást kérhetünk, az én kezembe nyomtak is egyet, mert bizonyára Joe kezébe nem merték odaadni. A lényeg, hogy elindultunk keresgélni ideális lejárót. Az elkövetkező percekben aztán majdnem mindenki megsüketült, ugyanis Joe jó hangosan beleordított a headsetbe, aminek következtében a magyar tiszt vette a lapot és kétszer is hagyta a kis házi kedvencét (egy raptor, de akkor én még nem is tudtam mi a neve, sőt még később sem tudtam mi az a dög, Wolf). A rajnyi katona mind füléhez kapott, voltak olyanok - köztük Joe - akik fájdalmukban a földre rogytak. Idővel kitisztult a fülem, ahogy a többieknek is, de nem volt kellemes az a pillanat amíg fél süketen meneteltem. Útközben az egyik katona tüzérségi tüzet kért egy nyeszlett runerre, de a tüzér megtagadta ezt, mondván nem érdemes muníciót pocsékolni rá. Viszont később több idegenre kaptunk tüzet, vagy talált vagy nem, ugyanis mire elült a por, addigra szép kis kráter keletkezett, ha voltak ott idegenek, azok teljesen szétmentek. Joe megtalálta a tegnap éjszakai lejárót, ahol a xenok vittek le minket, ezt jelezte a két M41A/2 karabélyok is, amiket felvettünk.
A tegnap esti lejáró békésnek tűnt, az idegenek hullakupacából egy alien tört felénk, engem és Joet leborított, pedig rendesen telepumpáltuk a testét. A társaink lőtték ki a dögöt, minket pedig az utolsó pár lépésnél felsegítettek. Aztán fegyvercsövek fordultak felénk és lőni kezdtek, a fájdalom elmaradt, ugyanis a lövedékek a mögöttünk levő másik alient intézte el. Wágner főhadnagy az akciót lefújta, jó lesz neki ez a lejáró is, de jobb ha tüzérségi tüzet kérnénk a hullahalomra. Ennek a kérésnek én eleget is teszek, a hullák cafatokra mentek, ha voltak köztük még élők, azok is darabokban végezték. Visszatérünk az előretolt táborba, én egyből elmentem a szerelőhöz, hogy az M41A/2-ből vegye ki a komponenseket a pengéimhez. Természetesen elküldött a fenébe, így második tervem is dugába dőlt, hogy rejtett pengém legyen. Mindeközben az egész táborban csak úgy ömlött az alkohol, közlegények, altisztek és tisztek is vedelték a sört, vodkát, stb. alkoholt, hogy így készítsék fel a katonákat az esti harcra. Én dühös voltam amiért leitatják a galaxis legjobb harcosait, az űrgárdát, a tengerészgyalogosokat, a fegyvertársaimat! Az utókor viszont nem engem fog igazolni, legalábbis ebben a dologban nem. Az alkoholtól a katonákban elszállt a félelemérzet, így a xenok nem tudtak a félelemből erőt meríteni, fogalmam sincs hogy ez kinek a fejéből pattant ki, de bizonyára az a magyar tiszt volt a kiötlő (dr. Paul Church kísérleteiben ezt a félelem nélkül gyengébb az idegen dolgot a kísérleteiben már igazolta, mi lehettünk az elsők, akik ezt a gyakorlatba is átültettük, Wolf). Az én alkohol adagomat másra fordítottam, egy kis szentélyt csináltam Fortuna istenasszonynak, hogy vegyen a pártfogásába legalább erre a napra, az alkoholt pedig áldozatnak használtam (Fortuna pedig elfogadta és amennyire tudott, megóvott engemet, de így is katkórba jutottam, de erről majd később, Wolf). Felkészültem a harcra, magamra öltettem felszerelésemet, arcomra harci festéket kentem, aztán leültem meditálni fél órára a leendő frontvonal elejére (miközben bajtársaim azt mondogatták, hogy annyira részeg vagyok, hogy leültem, nehogy elrepüljek, Wolf).
Eljött az este, a feszült várakozás döbbenetté változott. A mozgásérzékelők azt jelezték, hogy a hat hullámnyi xeno nagy része már átment rajtunk. Igen ám, de előttünk semmi, felettünk semmi, számomra egyből nyilvánvalóvá vált, hogy kizárásos alapon az ellenség alattunk van. Elmondom ezt az észrevételt Wágner főhadnagynak, aki zavarodottan nézett vissza rám, de nem szólt semmit (mai napig büszkeséggel tölt el a tudat, hogy egy századnyi katona közt én voltam az első, aki felismerte a veszélyt, Wolf). A xenok tényleg a föld alól jöttek elő, alagútásó idegenek fúrtak járatokat alattunk. Pár tengerészgyalogos az ilyen ürgelyukakban tűnt el mindörökre, néhányan pedig darabokra vágva végezték, durván 60 alien tört ránk, mi voltunk úgy durván 80-an, vagy valamivel többen. Bizonyára eme támadást már pár könyvben vagy dokumentumfilmben feldolgozták, de nem egy B.J. Wolf nevű őrvezető szemszögéből!
Láttam ahogy Joe alatt is púposodik a talaj, mielőtt segíteni mentem volna neki, egy runerrel kerültem szembe, először feldöntött, de csak második rohamra akart megölni. Esélye sem volt az M40A lövedékeivel szemben. Ezután futva tettem meg a maradék távot bajtársam - és barátom - felé, miközben szétlőttem az őt elcipelni akaró runnert. A lyukba pedig beleürítettem az egész tárat és egy gránátot. A herék és runnerek visítva múltak ki, mind elpusztultak, a gránát pedig beomlasztotta a járatot. Elhatároztam, hogy a többi járatot is így számolom fel, elindultam erre a célra társakat keresni, egy Exosuitos férfi úgy elvert egy dögöt, hogy az majdnem nekem repült, egy gyalogos pedig öngyújtóval és egy kis alkohollal rögtönzött tűzfújást mutatott be egy alienen, mielőtt lelőtte. Eme férfit rábírom, hogy tartson velem, de egy újabb járat berobbantása után - ahol egy idegent sikerült megölnöm csak - már véget is ért a harc első etapja, bár a táborba is eljutottak a bogarak, azokat sikerült már elintézni. A Turáni tiszt pedig kiadja a "Támadás most!" parancsot, amire egy egész század kezdett mozogni a kanyon felé, én az élcsapatban voltam. Első kézből tanúsíthatom, hogy felemelő érzés volt, ahogy az alienek előlünk menekültek és mi a nyomukban futva lövöldöztünk rájuk. A kanyon lejárónál volt, aki gurulva érkezett le, természetesen én azok közé sorolhatom magam, akik két lábon értek le. A kanyonban viszont egy rakás idegen várt ránk, nagyon sokan voltak és egy ravager is itt volt. Valami ledöntött a lábamról és mire észbe kaphattam volna, már valami vonszolt is el a társaimtól. A VP78 lámpája egy runnert világított meg, a pisztollyal lelőttem, ezután headseten jelentem, hogy mi lenne, ha egyedül keresném meg a királynő kamráját (már jómagam sem tudom mi járhatott akkor a fejemben, már azt kívánom hogy ne is mondtam volna ki azokat a szavakat, Wolf), de természetesen Wágner főhadnagy némi szidalom után tudatta, hogy szépen térjek vissza a társaimhoz.
Mindeközben a tüzérségi lövedékek is hullottak, két lövedék a közelemben csapódik be, a másodinak a lökéshulláma nekivág egy sziklának, ezután belém rúgnak (ő a százados úr volt, Wolf) miszerint takarodjak harcolni. Újra találkozok Joe közlegénnyel, a ravager kilőtt teteme közelében. A tengerészgyalogság rohama újra teret kezd nyerni, rohamtempóban haladunk a sötét kanyon alján, hogy elérjük a pár km-re levő fészket. A futást megakasztja egy újabb alien roham, itt a Turáni főhadnagy bámulatos előadást tart hogyan kell kivégezni három dögöt egyetlen karddal és egy pisztolyból leadott lövéssel. A produkció alatt persze dörögtek az impulzus és hüvelyes fegyverek, amik pusztították az idegenek sorait, Joe és én egy pár dögöt sikeresen likvidálunk, még ha az óvatlanabbakat is sikerült megölni, mert a xenok már kezdtek szétszéledni amerre csak tudnak. Újra győztünk, Wágner főhadnagy előre merészkedik, de gyorsan futólépésben jön is vissza, egy ravagerrel a háta mögött. Az M83 SADAR itt elvétette a célt, a lény csak felborult a lövedéktől (igaz, az egyik pengéje eltörött miközben próbált feltápászkodni, Wolf). Tudtam, hogy a rendelkezésemre álló fegyverekkel semmi kárt nem okozhatok a lényben, legfeljebb csak a figyelmét vonhatom el, próbáltam minél több időt tenni a nehézfegyveresek számára, hogy kilőjék a monstrumot. A ravager a farkával leterít, de hamar feltápászkodok. Két gyújtógránátot és egy hagyományos robbanó gránátot dobok a ravager lábához, hátha csak minimális kárt tudok benne tenni, hát nem sikerült és annyit értem el, hogy egy pár centit hátratántorodott a lökéshullámtól, de ennyi. Szerencsére nem rajtam töltötte ki a lény a bosszúját és nem is Joe közlegényen (aki egy egész tárat kilőtt a ravager fejére, írnom sem kell, hogy teljesen haszontalanul, Wolf), hanem egy női tengerészgyalogoson csattant az ostor, a nő egy sziklának vágódott neki és eszméletét vesztette. Joe próbált neki segíteni, de egy xeno éppen közbeszólt, a kis lény csodával határos módon kikerült a néger katona lövéseit és könnyedén feldöntötte a férfit. Ekkorra én már feladtam a harcot a ravagerrel szemben, én nem bántottam őt, ő sem bántott engem (tudta, hogy nem jelentek rá veszélyt, meg hát rajtam kívül volt még pár tucat katona is, Wolf). Ekkor terít le engemet is az a normál alien, ami barátommal, Joe közlegénnyel játszadozott, a lény nem szándékozott megölni, mert gyorsan megpróbálta megint leteríteni a négert a lábáról, de egy M42C lövése ennek véget vetett.
Két dolgot kellett summáznom, a ravagert már megölték (akkor még nem tudtam, hogy a főhadnagy úgynevezett fekete érc kardja végzett vele, Wolf), illetve a női tengerészgyalogos is felszívódott, Joe aggódott érte, én meg úgy voltam az egésszel, hogy vagy a dögök, vagy a szanitécek vitték őt el (a nő Natasha Eicca őrvezető, aki Joe közlegénnyel egyetemben már veteránnak számít, a páros a Földön ismerkedett meg a sikertelen Alpok körüli mentőakció közben, kettejük közt bizonyára több volt mint bajtársiasság, de nem hinném, hogy szerelemről lett volna szó, Wolf). A tengerészgyalogosok tovább kocogtak a célpont felé, a veszteségünk féltucat katonára rúgott a kanyonban (a táborban meg 5 fő körül, Wolf). Hátranézve látom, ahogy az aggódó Joe próbál valamit tenni a nő felkutatása érdekében. Egy láthatatlan alak földre teríti a barátomat, akit aztán le is szidnak, valamiért ekkor nem jutott el tudatomig, hogy a láthatatlan alak mit is jelenthet (ő Niki, nagyon keveset tudok róla, már a nevének kiderítése is nehéz volt, szóval ő egy predatorok között élő Turáni nő, aki a Nautilus nevű Razzia tiszteletbeli tagja, Wolf). A tüzérségünk ekkorra már-már nem csak szemből, de hátulról is védett minket, mert már a xenok bármikor hátba támadhattak minket, aztán kiértünk a lövegek hatásköréből és magunkra maradtunk.
A pergőtűz zaját hamar átvette motorok és lánctalpak jellegzetes hangja. Megérkezett a század páncélos része (igazából fogalmam sincs, hogy ők is a századhoz tartoztak, vagy egy másik alakulatból lettek iderendelve, Wolf). A kis páncélos ék szép tűzerővel rendelkezett, 6 Exosuit, egy Viharmadár, egy M577 APC mint parancsnoki jármű, két közepes és két nehéz tank, illetve 8 gyalogos csatlakozott hozzánk a kanyon Y alakú elágazásánál, hogy a hátralévő utat együtt tegyük meg. A bajtársias köszönésekre nem sok idő maradt, de éppen elég volt rá, hogy megismerkedjek egy Gordon Rogers nevű közlegénnyel (ő a Ryushi hadjárat alatt a második barátommá válik, katonai múltja elég rövid, mert ez az első bevetése, az elkövetkező időkben én, Joe és Gordon egy triumvirátust alkotunk, a veteránnak számító Joe, a némi tapasztalattal rendelkező Wolf és a ződfi Gordon, sajnos ez a trió a hadjárat végére eltűnik, de még erről később lesz szó, Wolf). Egy újabb ravager vezette falka támadt ránk, a páncélosok szép vérengzést vittek véghez, a ravager azonnal meghalt, a
gyalogság nehézfegyverei úgy is csütörtököt mondtak az előző ravagernél. Mintha
a xenok vártak volna
ránk, egy újabb adag földásó alien tűnt fel mögöttünk, a járatokból pedig tucatjával jöttek a dögök. A tengerészgyalogosokat bekerítették, a helyzetet nehezítette, hogy több praetorian és egy pár önrobbantó alien is jelen volt. A tűzharc alatt nem lőttem, már nagyon fogytán volt a munícióm és fogalmam sem volt, hogy meddig tarthat még a támadás (folyton azt hittem, hogy már úgy sem ütközünk ellenállásba, mert annyi dögöt megöltünk, erre az újabb és újabb falka alien mindig rám cáfolt, Wolf). Amiért nem lőttem, meg is kaptam a gránátvetős katona hangos ordítását a fülembe. Ez hatott, mert már kezdtem is volna a lövöldözést, kezdve azzal a praetoriannal, ami feldöntötte Gordon Exo ruháját, de ekkor felrobbant a Viharmadár, a tűz mindent és mindenkit elemésztett, amit/akit csak tudott. Egy tank mögé sikerül bevetődnöm, így megúsztam az egészet. A xenok eltűntek, viszont egy idegen még így is veszteséget okozott, a felrobbanó testében levő sav szétmarta az egyik tankot, meg két óvatlan tengerészgyalogost.
Az egész kis offenzíva alatt ez volt a legszörnyűbb veszteséggel járó harc. A kis századból maradtunk 14-en (már akik harcképesek maradtak, Wolf), meg a predator ruhás nő (aki most már felfedte magát, Wolf), a százados pedig életét vesztette, egyetlen láb maradt az egész testéből. A páncélos ékből maradt két Exo és két tank, a többi jármű teljesen megsemmisült. Wágner főhadnagy létszámellenőrzést tart miután kifakadt a veszteségek miatt, Pattson még levertebb és olyan dolgokat mond, miszerint az egész támadást úgy ahogy van a balszerencse kísérte, ezekre a jelekre már én is felfigyeltem és egyre erősödött bennem a tudat, hogy ez nem lehet véletlen. Végül egy tank és két katona itt maradt a sebesülteket őrizni, a többiek tovább mennek. A kanyont kettészelő magaslathoz érünk, ez a célpont. Pár percig várunk, amíg egy Berserker szakasz megérkezik a TSAPC-vel landolnak és a tank tűzerejével közösen robbantanak egy bejáratot a sziklába, ami mögött egy egész nagy járat van. A Berserkerek csaliembere bedob négy kutaszt, hogy derítsék fel a helyet, a predator ruhás nő (dühöt éreztem iránta, amiért azoknak az átkozott vadászok ruháját hordja és hogy köztük élt. Számomra egy emberiség elleni áruló volt, rosszabb mint volt anno Kouusinen, Wolf), inkább csak heccelődésből volt pofája megkérdezni ki akar elől menni. A predator fogból készült nyakláncomat jól láthatóan megigazítottam és úgy jelentkeztem elsőnek, azt vártam hogy valami érzelmet kiváltok belőle, de nem vállt be, rajtam kívül csak Gordon volt olyan bátor/eszement, hogy elsőnek lépjen be. Miután lehülyézett, már ment is be a MAX és a három Berserker, utánuk pedig mi a sima gyalogok (egy katona és a tank kint maradt, Wolf). A szikla belülről elképesztő látványt nyújtott, ugyanis ez egy hatalmas épület, amit valaha az űrutas faj épített.
Az utunk arra a helyre vezetett, ahol két kutasz is eltűnt. Egy nagy csonthalom magasodott előttünk, volt itt emberi, de ami különös, hogy még predator csontok is fehérlettek. Egy nő jön elénk (a kinézete és ruhája alapján inkább tűnt egy luxus prostinak mint főgonosznak, Wolf). Elakart minket innen zavarni, de természetesen ezt mi nem tehetjük meg. Jó pár lövedéket lőnek a nő felé, de ezt egy praetorian felfogja. Elkezdődik a kétes kimenetelű harc, a praetorian MAX-ra megy, a két Exo ruhás pedig a nagyobb alienekkel küzd, miközben ránk marad a rengeteg normál alien, ja és még nem is említettem azt a röpképes alient, ami azonnal végez a csaliemberrel. A tűzharcban engemet is felkap a lény, szétszedi a váll-lámpámat, a sisakomat és ekkor következik a legrosszabb: észreveszem, hogy vörös haj hullik alá, nem volt nehéz kitalálni, hogy ugyan kitől származnak, mert az elviselhetetlen fájdalom végigjárta az arcomat. Aztán a lényt valaki meglövi, ennek következtében pár métert zuhanok és fájdalmasan ugyan, de a csonthalomra zuhanok. Ekkor egy elkószált rakéta robban fel, ami jól betemet csontokkal (eme rakéta tulaja Gordon közlegény volt, aki akaratlanul is, de majdnem megölt, Wolf)
Megpróbáltam felállni, de elestem és legurultam a csonthalmon, két borda szúródott ekkor belém, ezzel harcképtelenné váltam. A harc pedig abba maradt, a katonák győztek, de a két turáni kereket oldott, hogy a különös nőt üldözzék (a neve Eloise, a galaxis akkoriban egyik legkörözöttebb
embere szintetikusa, róla később még bővebben fogok írni, Wolf). A veszteséglistán van a két Exo (csak Gordon maradt életben, Wolf), a Berserker szakasz három embere és 5 katona. A további harcot Joe, Gordon, Pattson, Amanda, a MAX és Carlos Mendoza közlegény (ő a páncélosékkel érkezett, eme offenzíva során nem ismertem, nem is álltunk szóba, róla majd később lesz írás, Wolf), Duke lesz megbízva, hogy ügyeljen rám, számomra véget ért a harc. Elsősegélyes felszerelésemmel próbáltam magamat összefoltozni, a fejemre került egy sapkakötés, ám ezután fatális hibát követtem el: kihúztam a belém állt bordákat, a vérzést pedig nem tudtam elállítani és nem volt elég kötszer. Duke nem tudott segíteni, én pedig csak egyre gyengültem és amúgy is fehér bőröm (a Ryushi hadművelet alatt természetesen volt szerencsém leégni, aztán lebarnulni kicsit, Wolf) még jobban elfehéredett és látásom is elhalványult, aztán már semmit sem láttam, vagy halottam, minden elsötétült...
Miközben én élet és halál között lebegtem, addig nagy vonalakban vázolom a helyzetet miről is maradtam le: a katonák tűzharcba keveredtek egy csapat Bug-Men fegyveressel, de sikerül legyőzni őket. Utána sikeresen kimentik Natasha őrvezetőt, aki nem sokkal hozzám hasonlóan eszméletét veszti a sérülései miatt. Gordon, Carlos és Joe azt a feladatot kapják hogy találjanak meg egy nagy kristályt, ami passzol az egyik nagy teremben levő többihez (ebben a teremben van egy kis gömb, amiben a bolygó hajdani összes vize van préselve, a kristályok pedig valamiféle kulcsok lehetnek, de a gond az, hogy hiányzik néhány, Wolf). A trió talál egy kristályt, de nem a megfelelőt, hanem egy olyat, ami majdnem beindított egy pusztító robotot vagy mit. Visszatérnek Wágner főhadnagyhoz a terembe, ahol már szép számú erősítés van már, meg a tábornok úr, aki jelentést kér. A trió egyetlen tagja sem válaszol, ezért a büntetésük zsoldmegvonás és büntetőszázad, ha nem az öntudatlanság állapotában lettem volna, akkor mosolyogtam volna az eseten, hogy két új katonával bővült a századom. Engemet és Natasha őrvezetőt kimentenek és a főtáborba visznek, ahol kezelésbe vesznek. Ezeket az infókat majd Gordon és Joe mondja el nekem miután felépültem, bizonyára az ő feljegyzéseik bővebben tárgyalják azt a részt, ahol én a sérülésem miatt már nem juthattam el. Utóiratnak pedig megjegyezném, hogy eddigi küzdelmeim alatt ezen a napon öltem meg a legtöbb alient, szám szerint 37-et, de ezt a teljesítmény a későbbiekben lesz alkalmam sokszorosan túlszárnyalni.
B.J. Wolf tengerészgyalogos őrvezető
