Faj: Xenomorph
Variáns: Xenoraptor
Név: Razor
Születési hely: Eropus 6
Születési év: 2184
Külső jellem: Amióta világra jött, azóta szénfekete kitines páncélja rejti el a nemkívánatos szemek elől. Mivel Razor egy raptorból fejlődött ki, gyorsasága képes felülmúlni az átlag dolgozókét, habár támadásainak pontosságán még van mit javítani neki. Magassága nagyjából két és fél méter, hosszúsága megegyezik az öt méterrel, farokkal együtt. Hátát faroktól a nyak részéig éles tüskék borítják, amikkel könnyedén fel tud akár nyársalni egy kétlábút, de jobban szereti használni a lábait illetve a tűhegyes farkát. Lábain három új található, ebből egy ami sarlószerűen feláll, ismételten csak arra a nagytestű állatra hajaz. Fejmérete kicsit kisebb a társainál, de ez számára semmiféle akadályt nem jelent a préda kivégzésében, elfogásában.
Belső jellem: Razor tudja, hogy mi a kegyelem. A kegyelem nem csak arra jó, hogy egy másik életet megkímélj a haláltól. A kegyelmet ki tudja használni, a kegyelemmel teljesíteni tud. Így tudott Razor a kétlábúak kegyetlen fogságából kijutni. Ha azt a kegyelmet nem használta volna ki, csak egyszerűen ölt volna, lehet még mindig rabságban lenne.
Továbbá nem mindig akar vérfürdőt rendezni a maga szórakoztatására. Elég, ha az ott lévő kétlábúak vagy egyéb ellenfelek nem állnak az útjába, mert enélkül is eltudja végezni a feladatot. A fajtársai közül néhányan ezt gyengeségnek mondanék, Razor viszont váltig állítja, hogy ezt fel lehet használni. Képes érvekkel alátámasztani az állításait, képes sokáig gondolkodni valamin. De persze, a királynő parancsát nem tagadja meg ha úgy van.
Előtörténet:
Félig fogyott el az az eredeti skót whisky, amit a milliárdos Heronyn Austin nyakalt be egy pár másodperccel ezelőtt, hogy még jobban elszórakoztassa magát miközben a gyönyörű, mesterségesen telepített kis dzsungelét figyelte.
Ebben a kicsi, mesterségesen telepített dzsungelben nem voltak ám mindennapi dolgok. Egy milliárdos, akinek már mindene megvan, mit akarhat még, amit nem tud beszerezni a boltok piacán vagy egyéb, talán nem is legális kereskedőktől vagy piacokon?
Természetesen azt, mi már egy igen jó ideje nem létezik. Heronyn ezeknek a dolgoknak az őrült megszállottja volt, ha lehetett így nevezni, mindent meg akart magának szerezni. Mivel az anyagiak neki annyit jelentettek, mint másnak bekötni a cipőt, ezért saját kutató laboratóriumot építettet magának, ahol a legkülönfélébb kísérleteket végezték el. Klónoztak embereket, kiborgokat gyártottak, élő személy gépre köttetése, mind olyan dolgok, amikkel csak a nagy cégek - köztük a Weyland-Yutani társaság -, foglalkoznak és amiről az egyszerű emberek álmodni sem mernek.
Persze, ez csak egy kicsike töredéke volt a nagy ámulatnak. Abban a dzsungelben már évmilliókkal ezelőtt kihalt élőlények rohangáltak szerteszéjjel, vadásztak illetve csak felmérték a terepet, amíg vissza nem terelik őket a saját kis kabinjukba. Ezeket DNS klónozással hozták létre, ami ismételten egy igen ritka és méregdrága folyamatnak számított.
Egy gond volt csupán: Nem hiába futkároztak ezek a lények, mivel egy veszély, egy nagy veszély elől menekültek. Mivel rejtve volt, a nagy milliárdos nem láthatta, hogy éppen most veszíti el az egyik őslényét, amiből nemsokára egy veszedelmes lény fog kikelni.
Pár perc múlva azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: A dzsungelt egy magas, sikító hang töltötte be, amitől minden élőlény egy pillanatra kővé vált, majd a hang irányának forrását keresték.
Mikor odaértek, csak egy elhunyt, hasán tátongó lyukkal lévő Utahraptort találtak a fajtársai. Természetesen a milliárdos ebből mit sem látott, mivel hangszigetelt üveg mögött csodálta a dzsungelt és az abban élő őslényeket, mit sem sejtve arról, hogy mi is kelt kis most és mivel "gyarapodott" az állat repertoárja.
Amivel gyarapodott, az egy fiatal űrlény volt. Mivel sikeresen sikerült elmenekülnie az ősragadozók elől, ezért úgy hitte, hogy békésen meg fog lenni, egy egyszerű szellőzőnyílásban, ahol kellemes a hőmérséklet. Titok volt, hogy az arctámadó miképpen jutott ki a laboratóriumból, de ez már a lényegtől távol áll. Az űrlény kikelt és szabadon kószál.
A kis űrlény először a szellőzőnyíláson át távozott a mesterséges dzsungelből, majd amikor felmérte, hogy tiszta a levegő, a helyén maradt egy jó darabig. Nem számolt viszont egy dologgal: Az emberrel.
Mivel a szellőzőnyílásokat takarítani kell, igen gyakran szokott takarító menni a "házhoz", hogy rendbe rakja és letakarítsa az oda leülepedett koszrétegeket és kipucolja, illetve elfogja az oda bekerült állatokat, ha vannak. Így esett ez meg a fiatal űrlénnyel, a Eropus 6-űrhajón.
Az elfogása után azt a lényt egy másik hajóra, a Yakuza 1 -re szállították. Ott voltak az addigi életének legszörnyűbb pillanatai.
Hat évvel később
Bumm.
Hatalmasat koppant az üveg, döndüléssel már sokadszorra jelezve a kijutási szándékot az előtte álló kétlábú, fogva tartó és gyakran gonosz lényeknek. Ezen a napon már nagyon sokadjára lehetett hallani a bumm hangot a másik szobában, ami sokszor nem kicsit megriasztotta az ott lévő, kétlábú lényeket.
Bumm.
~ Engedjetek ki! ~ Mondtam nekik.
Persze nem értették, nem is hallották. Nem értettek meg engem, bármennyire erőlködtem, csak a dörömbölést értették, arra meg persze rögtön ugrottak. Persze ennek meg is volt az ára: Egy csövön vagy valamiféle dróton keresztül bántottak engem amiért jelet adtam nekik arra, hogy figyeljenek rám és engedjenek ki innen.
Motyorgást és beszélgetést lehetett hallani az üveg mögül. Nem hallottam tisztán, hogy miről folyik a társalgásuk, de amiről ők beszélgettek, az csakis rosszat jelenthetett számomra. Az eddig eltelt idő során mindig csak rosszat tettek velem bántottak, fogvatartottak és ismét bántottak. Ebben hamarosan bele fogok halni.
- ...Nos, mi a véleménye, doktor... Könyves? Azt ne mondja, hogy nem bámulatos ez a teremtmény mert akkor... Hogy is mondják maguk: Elnáspángolom? - Kérdezte a másik.
Az imént emlegetett doktor félelemmel mérte végig a nem éppen hívogató külsejű lényt. Arra gondolt, hogy minél előbb főbe kéne lövetni, akár értékes ez a valami, akár nem. Ez még veszélyes is lehet. Hallott már olyanokról, hogy ezek a hatalmas szörnyetegek kijutottak a maguk kis helyéről és a hajón, avagy településen élő embereket mind halomra mészárolták. Hallott olyanról is, ahol egy ilyen legalább tíz emberrel végzett egymaga. ~ Tíz emberrel... Hihetetlen. És ezt idebent tartják, mint valami megszelídített kutyust? Amíg idebent tartózkodik mindegy, hogy rácsok vagy üveg mögött vagy akár titánból készült dobozban tartják, akkor is hatalmas veszélyt jelent ránk! ~ Gondolta.
- Valahogy úgy, doktor Kent. - Válaszolt a magyar.
Tett pár lépést az üveg felé, majd a kopasz, nyüstölt arcú Kentre sem nézve mondta el neki a véleményét:
- Mindazonáltal, hogy egy bámulatos lény, ettől még veszélyes. - Most már odafordult hozzá. - Akár ebbe van belezárva, akár másba. Én nem akarok kockáztatni, főleg ha az itt élő emberek életéről van szó. Ha Ezt - mutatott a nyáladzó lényre -, itt tartjuk azzal minden másodpercben növeljük annak az esélyét, hogy kiszabadul és akkor úgy szólván cseszheti az egészet ami itt van!
A doktor szemrebbenés nélkül hallgatta végig a magyar véleményét. ~ Nem alkalmas az ügyünkre. ~ Gondolta.
- Megértem az aggodalmát, Könyves. - Mondta. - De ez a lény, eddig semmiféle gondot nem okozott nekünk, inkább, hogy meghozta a kedvünket arra, hogy kutassunk. Ez a lény egy páratlan felfedezés, szinte azt lehet rá mondani, hogy egy újabb nagy technológiai fejlődés elindítója. Képzelje csak el, mi mindent lehetne Vele, Ő vele kezdeni: Új biológiai fegyvereket lehetne gyártani, amik akár minden elvárásainkat is felülmúlhatnák! Gyógyszereket még, Könyves, gyógyszereket! - Olyan ámulattal beszélt a doktor, mintha már most fejlődésnek indult volna az emberi technológia.
Visszafordult és most komolyan, kissé lenézően intézte a szavait a magyarhoz:
- Maga pedig csak így kidobná ezt a pompát, mint valami elhasznált gumit? Hát mi másért, akkor miért csatlakozott hozzánk, mintsem kutassunk és segítsük az embert? Mi másért?! - Kérdezte Kent.
A magyar már-már undorral nézte, ahogyan a "próféta" csodálattal, szinte ordítva beszélt a célról, amiért a magyarnak semmi köze, kedve nem volt. Amikor ő csatlakozott, nem arra számított, hogy ilyen borzalmakhoz osztják be, ezzel rászabadítva a folytonos félelmet és rettegést. Ő csak a pénzért, az anyagi támogatásért szállt be ebbe a bizniszbe, semmi mást nem akart, csak dolgozni és pénzt keresni, hogy el tudja magát és a családját tartani.
Erre azt látja, hogy egy ilyen borzalmat - amitől a magyarnak a szőr is felállt a hátán -, kell "babusgatniuk" és tanulmányozniuk, ami ha akarja, akármelyik pillanatban kitörheti az üveget és szalonnává aprítja az útjába akadókat. Ő nem erre jelentkezett, de mivel az életrajzában ott állt a "Reálokból jeles" felirat, ezért ide osztották be, mondván "Jó pénzért puha munka". Csak azt egy szóval sem említették, hogy folyamatos veszélyben kell dolgoznia, ahol egy, az üveget döngető bestiát kell tanulmányozni. Már amennyire ebben az állapotban képes az ember a tanulmányozással foglalkozni.
- Meglehet, doktor. - Válaszolta. - De én elsősorban nem azért jelentkeztem, hogy egy ilyen... Borzalmat - itt a jelenlévők és maga Kent doktor is felhördült -, kelljen nekem tanulmányozni, ami akármikor kijöhet és miszlikbe apríthat minket. - Válaszolta. - Kérvényezném a lény azonnali elpusztítását avagy kilövését az űrbe. - Fejezte be a mondatot.
A jelenlévők szobor mereven álltak, semmit sem szóltak. Egy pár perc után, maga Kent szólalt meg és hívatta a kint lévő, állig felfegyverzett őröket.
- Sajnálom, doktor Könyves Árpád, aki jelesre vizsgázott reálból. - Mondta. - Maga alkalmatlan erre a munkára.
Zajt hallottam.
Döngő hangot hallottam, ami általában nekem jót jelentett, de néha rosszat is.
Körbenéztem, érzékeltem. Ismételten az a bizonyos ajtó nyílt ki, amin néha bedobnak egy két jó húst és már, már halálán lévő állatot. Éreztem, hogy meg fognak engem etetni, kaját adnak nekem, habár sok értelme azért nem nagyon van. Ha legyengülök, akkor alszok, de ez persze nem azt jelenti, hogy az ételt azt megvetném. Igaz, mivel nem vagyok annyira sérült és a sebeim is begyógyultak már, de jól esik egy jót táplálkozni.
~ Kaja! ~
Aki odabent volt, egy sziszegő hangot hallhatott, ami jelezte, hogy örülök és tárt karmokkal fogadom a húst, avagy az élő prédát. Ha él, akkor nem sokáig fog, de az is lehet, hogy az az élő valami már tárt karokkal várja, hogy végezzek vele és jobb létre szenderüljön. Ha nem, akkor inkább gyorsan véget vetek az életének, ne kelljen már szenvednie és nekem sem kell túl sokat bajlódnom vele és várakoznom.
- ...Az Isten verje meg, azokat a... - Hallottam a hangokat.
Miféle hang ez? Tán valami erősebb állat, avagy valami csel? Mi ez?
- Eh... Ez nem lehet. Eng... Engedjenek ki innen! - Halottam az üvöltözést kintről.
~ A prédám beszél, kommunikál. ~ Jöttem rá. Ki akar szabadulni és nem akarja, hogy megegyem az agyát vacsorára.
Lassan közeledtem hozzá az én kis "lakásomban". Hallatszottak a lépteim, egyre jobban közeledtem a prédához, mígnem már-már teljesen elértem hozzá.
Egy rövid folyosó vezetett ahhoz az ajtóhoz, ahol általában egy hosszú rúddal tuszkolják befelé az ételt, elég nagy sietséggel. Sajnos nem társaloghatok az etetőmmel, mivel biztos elmenekül addigra, pedig szerintem egész szép vagyok, ronda semmiképpen sem. De lehet, nem ez a baj?
Vicsorogva lépegettem és fordultam be a sarkon. Mit láttam?
Egy falat kaparászó, friss és élettől duzzadó kétlábút, vagy kétlábon járó lényt.
Fekete, rövid haja volt, frissen borotvált és erőteljes testalkatú, ami az itteni kétlábúakra nem jellemző. Habár nem látom mindig a testüket mert szinte minden alkalommal hosszú, fehér ruha borítja őket, ami elfedi az alkatukat.
A férfi nagyon félt, rettegett tőlem. Habár nem vagyok az a gyilkos fajta, szeretem amikor a préda fél tőlem, mert akkor tudja nem ismer, nem tudja, hogy mire vagyok képes. Aki alulbecsül engem az nagyin téved, de aki túlbecsül az részben buta, részben meg figyelmesebb mint az előző.
Közelebb értem hozzá, mire valami kutya szerű hangot adott ki, talán nyüszítést. A kutyák csak akkor nyüszítenek amikor félnek avagy amikor már a halálukon vannak. Elnézegetve ezt a kétlábút, mind a kettő megeshet. Retteg és már-már a halálán van a tőlem való rettegéstől.
- Nn... Ne. - Motyogott és az egyik sarokba kuporodva a feje elé tette a kezét, mintha elhinné, hogy bármit is segítene az a dolgon.
Sziszegő hangot adtam ki magamból, amikor lefogtam a két kezét, hogy megszemléljem a hamarosan étkemmé váló kétlábút. Amikor megnéztem, csak rettegést és félelmet tudtam kivenni belőle, mást nem nagyon. Ám valami mégis megfogott, megállított, hogy gyorsan végezzek vele és megegyem.
Amikor még nem aludtam el egy kis idő előtt, láttam, amint a kétlábúak között valamiféle csetepaté alakul ki és egy valakit a katonák kitoloncolnak, kivisznek a szobából. Az a valaki pont úgy nézett ki, mint ez az ember, és látszólag nem követett el semmiféle hibát, amivel az én étkemnek kellene lennie. Se öreg, se sérült. ~ Lehet, hogy fajtársai kiközösítették és alkalmatlannak találták az életre valami ok miatt, talán valami bűn miatt amit nem kellett volna megtennie. ~ Gondoltam.
Általában nem szokott sokat vacillálni a préda megölésén, csak simán lefogja és a nyelvét a fejébe mélyeszti vagy egyszerűen felnyitja a hasát. De most valahogy nem annyira akaródzott neki ez a kétlábút megölni, nem jelentett rá semmi veszélyt és valamiért nem akaródzott most megölni őt.
Amikor valamiféle állatot küldtek be hozzám, azok mindig sérültek, idősek voltak és kívánták már maguk a halált. Hozzászoktam lassan, hogy szinte minden élőlény ami megöregszik, kívánja a halált, mert mást nem éreztem csak a halálnak a kívánatát.
Ez vagy inkább Ő, nem kívánta a halált. Nem akarta. ~ Miért kéne életben hagynom Téged? ~ Kérdeztem magamtól, közben rávicsorogtam a kétlábúra.
Kinyitottam a számat, kicsit odadörgöltem a pofámat a kétlábú homlokához. ~ Akarod, hogy megegyelek? ~ Kérdeztem magamban, majd halk szisszenő hangot hallattam, amire a kétlábú motyogni kezdett.
- Jó Uram... Ments meg engem a gonosztól! - Motyogta és sós folyadék csöpögött a szeméből. ~ Ez élni akar. ~ Gondoltam.
Mivel most már nem kívántam az étkezést, leszálltam róla, majd egy vicsorgással jeleztem neki, hogy ha továbbra is hangoskodik, kettényitom a fejét!
A sziszegésre abbamaradt, de még mindig tágult szemekkel figyelt engem. Arra gondoltam, lehet nem kéne életben hagynom, mivel ezért még fájdalmat is kaphatok a drótokból. De ha nem csinálok vele semmit és itt hagyom és itt tartom...
Két ember közeledett ahhoz a bizonyos ajtó felé, amin keresztül általában ellenőrizni és etetni szokták azt az űrlényt amit nemrégen fogtak meg. Mindig két ember megy, mivel ha valami történik, mondjuk az a lény kiszabadul, akkor valakinek intézkednie kell, hogy rendre rakja és móresre tanítsa azt a fenevadat.
Most egy újonc, közlegény rangú fiatal kísérte a hosszú rúddal és véres hússal járkáló teli vödörrel járkáló, fehér ruhás ürgét.
- ...Szóval akkor maga új itt? Most osztották be mellém, hogy őrizze a fenekem? - Kérdezte a férfi.
- Igen. - Válaszolt a közlegény. - Hát mit ne mondjak... Eléggé izgatott vagyok, mert még sohasem dolgoztam ilyen veszélyes helyen. Láttam már igazi űrlényt, de sohasem volt dolgom velük, mindig csak így szemlélőként voltam ott ahol azok a lények ott voltak. Állítólag - főleg ahogy maga mesélte ott az eligazításnál -, ez különösen visszataszító és vérfagyasztó egy látvány. - Mondta.
- Az biztos, de ne fesse az ördögöt a falra, fiacskám. Most lehet, igazán feltüzelte az, hogy megint láthatja azt a valamit, de higgye el, elfog menni a kedve tőle. Nekem is megfagy a vér az ereimben, amikor bedugom ezt a rudat, hogy megetessem. Inkább gyorsan ledobom neki és már pucolok is, semmi kedvem ahhoz, hogy a végén még a fejemet vegye az a dög. Mellesleg megjegyezném, hogy ha jó dógunk' van, akkor most is csak szemlélőként fogja nézegetni ezt az űrlényt. - Mondta. ~ Ilyen veszélyes helyen. Ha tudná, hogy az űrkalózok között milyen is az élet, akkor vígan és dalolva végezné ezt a munkát. ~ Gondolta a skót, de megtartotta magának ezt a gondolatot, nehogy megsértse a fiatalt.
Az újonc erre csöndben maradt és most már komorabban és aggódva közelítette meg az etetővel együtt azt a bizonyos ajtót. Hogy oldja a feszültséget, kicsit kérdezősködött bizalmasabb dolgokról is.
- Szóval maga skót? Ott született, ahol azok a hatalmas hegyek és a vörös emberek voltak? - Kérdezte az újonc.
A férfi morgással válaszolt. - Csak félig, fiam. Apám ír, anyám meg skót, így keverék vagyok. De legalább nem angol! - Mondta, majd elhadart pár szitkot, azután ő kérdezett:
- És maga? Azt nemonnya', hogy angol, mert akkor itt helyben bedobom az űrlénynek, mint plusz ajándék ma estére! - Vicsorodott el a skót, mire az ifjú kissé lelassította a lépteit.
A skót felnevetett:
- Nyugalom fiacskám, csak ugratlak, ne legyen mán' ennyire nyúl! - Mondta, majd intett, hogy jöjjön. - Szóval akkor milyen is?
- Hát... Ha jól tudom akkor vértiszta lengyel származású vagyok. Andrzej Vłatcyk, üdvözletem.
- Bartley McGain, üdvözöllek. - Válaszolta. Míg társalogtak, nemsokára odaértek ahhoz a titokzatos ajtóhoz, ami a hajón lévő "T" szektorban volt, ahol a börtönök, raktárak, kilövőállomások és boltok, butikok voltak. Bajos volt ez a része a hajónak, a rendfenntartóknak majdnem mindennap akadt valami kis gondjuk az itteniekkel. Kis létszámú lakosság tartózkodott itt, nagyjából 40-50 fő, de annál problémásabb volt.
A skót be-kilégezett, majd felnyitotta az ajtót, ami mögött egy rács volt ugyan, de az gyenge volt és kilehetett nyitni. Nem tetszett a skótnak a dolog, de hát ez volt a munkája azért a kis csempészeti ügy miatt.
- Csendesen. Most beadom neki a...
- ENGEDJENEK KI! -Hallatszott az üvöltés a sötétben, méghozzá egész közelről.
A két ember felüvöltött és hátrált jó pár lépést az ajtótól. Az újonc Andzrej előkapta az önvédelmi pisztolyt, majd a nyitott ajtóra, vagy inkább csapóajtóra szegezte a fegyvert.
- Ki van ott?! - Kérdezte remegő hangon Andzrej. Újabb hangok szűrődtek ki a sötétségből, nemsokára megjelent egy csontos kéz ami megmarkolta a rácsot.
- ENGEDJENEK KI! - Mondta, szinte üvöltötte a szerencsétlen. A két ember csak tátogott és állt ott megkövülten. Nem tudtak mit csinálni ezzel a helyzettel, mivel ilyen még soha nem volt, amióta Barley itt dolgozott. ~ Egy élő személyt képesek voltak betenni annak a szörnynek a karmai közé és túlélte? ~ Gondolta ámulattal, de ennek ellenére egy tapodtat sem modult a rács felé, hogy kiszabadítsa az embert.
- Ki maga és mit keres odabent?! - Kérdezte váratlanul a lengyel.
- Hát... Hát nem értik? Ki akarok innen jutni, a szörny mindjárt felfal engem! Engedjenek ki, az isten szerelmére! - Ordította, majd alaposan megrázogatta a rácsot.
A két ember nem mozdult.
- Azonosítsa magát, ki maga és mit tett, hogy bekerült oda? - Kérdezte ismét a lengyel, elég akadósan. Nem erre számított, amikor beállították a skót mellé, hogy vigyázza a fenekét.
- Könyves Árpád, tudós vagyok akit betettek a szörny elé ételnek, mert nem értettem egyet a munkatársaimmal! - Hadarta. - Engedjenek már ki innen!
A két férfinak elakadt a lélegezte. ~ Egy tudós, akit ételnek beadták a szörnyhöz, mert nem értett egyet a többi tudóssal? Ez... ~ Gondolta a skót, majd állt egy darabig.
Őt is azért osztották be erre a munkára, mert tévesen ítélték bűnösnek a bíróságon. Volt egy csempész ügye, ahol elég keményen eldurvultak a dolgok. Az egyik kollégája, név szerint Tüskés - nem tudni, mi volt az igazi neve -, meg ölt egy katonát, mert lebukott az tiltott áruval. Mivel McGain ezt ellenezte és elhatározta, hogy beköpi a társát, Tüskés ellene fordult és rábizonyította McGainre a a bűnt. Leütötte McGaint, majd az oldalfegyverét az ájult McGain kezébe nyomta, hogy ráterelődjön a gyanú. Saját pisztolyát, hogy ne legyen bizonyíték ami rá vall, a közeli szemétkidobóba hajította.
A terve sikerült, mire McGaint ide osztották be, tíz évre. Azért nem halálbüntetést szabtak ki neki, mert utána Tüskést elfogták - mivel a helységben lévő kamera felvette a történteket.
McGain ezért pár percig még állt, majd lassan odament a rácshoz és kinyitotta, mit sem törődve Andzrej méltatlankodásával.
- ...Borzalmas. - Befejezte a gondolatot, viszont szóban.
Amint sikerült eltávolítani a zárat, máris jött kifelé a magyar. Nyúzott volt, izzadt, rettegéstől majdnem megbolondulva feküdt a földön. De élt.
Hörgött még pár sort, majd lágyan elmosolyodott, ezzel megköszönve a segítséget a skótnak.
- Hozzon ide valakit. Vagy várjon! - Állította meg hirtelen. ~ Ha idehozza az egyik katonát, akkor minden bizonnyal agyonlövet minket amiért Őt kihoztuk. Viszont ha hozzám visszük, akkor biztonságban maradhat egy darabig, legalábbis amíg fel nem fedezik. ~ Gondolta. Nem érdekelte, hogy hogyan fogja majd eltitkolni a tudóst, de a szíve ezt mondta neki, hogy ezt kellene tenie, nem szabadna otthagynia a férfit.
- Andzrej! - Szólította a fiatalt. Az nyomban ott is termett előtte. - Fogd ezt és menj a "D" szektorban lévő huszonhármas ajtóhoz. Ha bemész rajta, egy folyosót találsz ahol lakószobák vannak. Keresd rajta a nevemet, Bartley McGain -t. Értetted? - Az ifjú bólogatott, majd elszaladt a kulccsal, amit az imént adott át neki a skót.
- Kö... Köszönöm. - Nyögte a magyar.
- Maradjon nyugton, hamarosan biztonságosabb helyen lesz. - Mondta a skót, majd odavonszolta a falhoz, hogy ne a "luk" bejáratánál fetrengjen az idegen.
Viszont egy valamit nem vett észre és nem is gondolt rá: A lukból, hamarosan egy vicsorgó pofa, kandikálódott ki, ami vicsorogva, vigyorogva szemlélgette a kétlábúakat. Nem adott ki hangot, mivel lesből akart támadni, így könnyebb dolga lesz.
A skót nem arra figyelt, így nagy meglepetés érte, amikor egy nagy test nehezedett rá, és egy karmos két a fejére tapad. Nem lapította össze, nem is tépte le vagy karmolta szét, inkább csak lefogta, hogy sakkban tartsa és hogy ne kiáltson fel.
Szintén hasonló volt a helyzet a magyarral is, de neki a lény a mellkasára tette a karmos kezét. Már nem is akart megszólalni, most már tudta, hogy valóban itt van a vég. Viszont ami ezek után történt, az égvilágon nem gondolta volna, hogy ilyen megesik vele.
A szörny a pofáját a magyar feje elé emelte, majd lágyan megfejelte a kétlábú fejét, éppen annyira, hogy érződjön a jel, amit átadott a kétlábúnak. A jel ennyi volt amolyan hála, vagy valamiféle köszönet nyilvánításféle volt.
Ezután ahogy feltűnt, úgy el is viharzott, hátrahagyva a két megkövült kétlábút a börtöne ajtaja előtt.
Már semmi más nem érdekelte, csak a szabadulás, amire már oly régóta várt.
Hangos, sziszegő hang hallatszott a "T" szektorban.
Variáns: Xenoraptor
Név: Razor
Születési hely: Eropus 6
Születési év: 2184
Külső jellem: Amióta világra jött, azóta szénfekete kitines páncélja rejti el a nemkívánatos szemek elől. Mivel Razor egy raptorból fejlődött ki, gyorsasága képes felülmúlni az átlag dolgozókét, habár támadásainak pontosságán még van mit javítani neki. Magassága nagyjából két és fél méter, hosszúsága megegyezik az öt méterrel, farokkal együtt. Hátát faroktól a nyak részéig éles tüskék borítják, amikkel könnyedén fel tud akár nyársalni egy kétlábút, de jobban szereti használni a lábait illetve a tűhegyes farkát. Lábain három új található, ebből egy ami sarlószerűen feláll, ismételten csak arra a nagytestű állatra hajaz. Fejmérete kicsit kisebb a társainál, de ez számára semmiféle akadályt nem jelent a préda kivégzésében, elfogásában.
Belső jellem: Razor tudja, hogy mi a kegyelem. A kegyelem nem csak arra jó, hogy egy másik életet megkímélj a haláltól. A kegyelmet ki tudja használni, a kegyelemmel teljesíteni tud. Így tudott Razor a kétlábúak kegyetlen fogságából kijutni. Ha azt a kegyelmet nem használta volna ki, csak egyszerűen ölt volna, lehet még mindig rabságban lenne.
Továbbá nem mindig akar vérfürdőt rendezni a maga szórakoztatására. Elég, ha az ott lévő kétlábúak vagy egyéb ellenfelek nem állnak az útjába, mert enélkül is eltudja végezni a feladatot. A fajtársai közül néhányan ezt gyengeségnek mondanék, Razor viszont váltig állítja, hogy ezt fel lehet használni. Képes érvekkel alátámasztani az állításait, képes sokáig gondolkodni valamin. De persze, a királynő parancsát nem tagadja meg ha úgy van.
Előtörténet:
2184 - Eropus 6, magánűrhajó
Félig fogyott el az az eredeti skót whisky, amit a milliárdos Heronyn Austin nyakalt be egy pár másodperccel ezelőtt, hogy még jobban elszórakoztassa magát miközben a gyönyörű, mesterségesen telepített kis dzsungelét figyelte.
Ebben a kicsi, mesterségesen telepített dzsungelben nem voltak ám mindennapi dolgok. Egy milliárdos, akinek már mindene megvan, mit akarhat még, amit nem tud beszerezni a boltok piacán vagy egyéb, talán nem is legális kereskedőktől vagy piacokon?
Természetesen azt, mi már egy igen jó ideje nem létezik. Heronyn ezeknek a dolgoknak az őrült megszállottja volt, ha lehetett így nevezni, mindent meg akart magának szerezni. Mivel az anyagiak neki annyit jelentettek, mint másnak bekötni a cipőt, ezért saját kutató laboratóriumot építettet magának, ahol a legkülönfélébb kísérleteket végezték el. Klónoztak embereket, kiborgokat gyártottak, élő személy gépre köttetése, mind olyan dolgok, amikkel csak a nagy cégek - köztük a Weyland-Yutani társaság -, foglalkoznak és amiről az egyszerű emberek álmodni sem mernek.
Persze, ez csak egy kicsike töredéke volt a nagy ámulatnak. Abban a dzsungelben már évmilliókkal ezelőtt kihalt élőlények rohangáltak szerteszéjjel, vadásztak illetve csak felmérték a terepet, amíg vissza nem terelik őket a saját kis kabinjukba. Ezeket DNS klónozással hozták létre, ami ismételten egy igen ritka és méregdrága folyamatnak számított.
Egy gond volt csupán: Nem hiába futkároztak ezek a lények, mivel egy veszély, egy nagy veszély elől menekültek. Mivel rejtve volt, a nagy milliárdos nem láthatta, hogy éppen most veszíti el az egyik őslényét, amiből nemsokára egy veszedelmes lény fog kikelni.
Pár perc múlva azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: A dzsungelt egy magas, sikító hang töltötte be, amitől minden élőlény egy pillanatra kővé vált, majd a hang irányának forrását keresték.
Mikor odaértek, csak egy elhunyt, hasán tátongó lyukkal lévő Utahraptort találtak a fajtársai. Természetesen a milliárdos ebből mit sem látott, mivel hangszigetelt üveg mögött csodálta a dzsungelt és az abban élő őslényeket, mit sem sejtve arról, hogy mi is kelt kis most és mivel "gyarapodott" az állat repertoárja.
Amivel gyarapodott, az egy fiatal űrlény volt. Mivel sikeresen sikerült elmenekülnie az ősragadozók elől, ezért úgy hitte, hogy békésen meg fog lenni, egy egyszerű szellőzőnyílásban, ahol kellemes a hőmérséklet. Titok volt, hogy az arctámadó miképpen jutott ki a laboratóriumból, de ez már a lényegtől távol áll. Az űrlény kikelt és szabadon kószál.
A kis űrlény először a szellőzőnyíláson át távozott a mesterséges dzsungelből, majd amikor felmérte, hogy tiszta a levegő, a helyén maradt egy jó darabig. Nem számolt viszont egy dologgal: Az emberrel.
Mivel a szellőzőnyílásokat takarítani kell, igen gyakran szokott takarító menni a "házhoz", hogy rendbe rakja és letakarítsa az oda leülepedett koszrétegeket és kipucolja, illetve elfogja az oda bekerült állatokat, ha vannak. Így esett ez meg a fiatal űrlénnyel, a Eropus 6-űrhajón.
Az elfogása után azt a lényt egy másik hajóra, a Yakuza 1 -re szállították. Ott voltak az addigi életének legszörnyűbb pillanatai.
...
Hat évvel később
Bumm.
Hatalmasat koppant az üveg, döndüléssel már sokadszorra jelezve a kijutási szándékot az előtte álló kétlábú, fogva tartó és gyakran gonosz lényeknek. Ezen a napon már nagyon sokadjára lehetett hallani a bumm hangot a másik szobában, ami sokszor nem kicsit megriasztotta az ott lévő, kétlábú lényeket.
Bumm.
~ Engedjetek ki! ~ Mondtam nekik.
Persze nem értették, nem is hallották. Nem értettek meg engem, bármennyire erőlködtem, csak a dörömbölést értették, arra meg persze rögtön ugrottak. Persze ennek meg is volt az ára: Egy csövön vagy valamiféle dróton keresztül bántottak engem amiért jelet adtam nekik arra, hogy figyeljenek rám és engedjenek ki innen.
Motyorgást és beszélgetést lehetett hallani az üveg mögül. Nem hallottam tisztán, hogy miről folyik a társalgásuk, de amiről ők beszélgettek, az csakis rosszat jelenthetett számomra. Az eddig eltelt idő során mindig csak rosszat tettek velem bántottak, fogvatartottak és ismét bántottak. Ebben hamarosan bele fogok halni.
...
- ...Nos, mi a véleménye, doktor... Könyves? Azt ne mondja, hogy nem bámulatos ez a teremtmény mert akkor... Hogy is mondják maguk: Elnáspángolom? - Kérdezte a másik.
Az imént emlegetett doktor félelemmel mérte végig a nem éppen hívogató külsejű lényt. Arra gondolt, hogy minél előbb főbe kéne lövetni, akár értékes ez a valami, akár nem. Ez még veszélyes is lehet. Hallott már olyanokról, hogy ezek a hatalmas szörnyetegek kijutottak a maguk kis helyéről és a hajón, avagy településen élő embereket mind halomra mészárolták. Hallott olyanról is, ahol egy ilyen legalább tíz emberrel végzett egymaga. ~ Tíz emberrel... Hihetetlen. És ezt idebent tartják, mint valami megszelídített kutyust? Amíg idebent tartózkodik mindegy, hogy rácsok vagy üveg mögött vagy akár titánból készült dobozban tartják, akkor is hatalmas veszélyt jelent ránk! ~ Gondolta.
- Valahogy úgy, doktor Kent. - Válaszolt a magyar.
Tett pár lépést az üveg felé, majd a kopasz, nyüstölt arcú Kentre sem nézve mondta el neki a véleményét:
- Mindazonáltal, hogy egy bámulatos lény, ettől még veszélyes. - Most már odafordult hozzá. - Akár ebbe van belezárva, akár másba. Én nem akarok kockáztatni, főleg ha az itt élő emberek életéről van szó. Ha Ezt - mutatott a nyáladzó lényre -, itt tartjuk azzal minden másodpercben növeljük annak az esélyét, hogy kiszabadul és akkor úgy szólván cseszheti az egészet ami itt van!
A doktor szemrebbenés nélkül hallgatta végig a magyar véleményét. ~ Nem alkalmas az ügyünkre. ~ Gondolta.
- Megértem az aggodalmát, Könyves. - Mondta. - De ez a lény, eddig semmiféle gondot nem okozott nekünk, inkább, hogy meghozta a kedvünket arra, hogy kutassunk. Ez a lény egy páratlan felfedezés, szinte azt lehet rá mondani, hogy egy újabb nagy technológiai fejlődés elindítója. Képzelje csak el, mi mindent lehetne Vele, Ő vele kezdeni: Új biológiai fegyvereket lehetne gyártani, amik akár minden elvárásainkat is felülmúlhatnák! Gyógyszereket még, Könyves, gyógyszereket! - Olyan ámulattal beszélt a doktor, mintha már most fejlődésnek indult volna az emberi technológia.
Visszafordult és most komolyan, kissé lenézően intézte a szavait a magyarhoz:
- Maga pedig csak így kidobná ezt a pompát, mint valami elhasznált gumit? Hát mi másért, akkor miért csatlakozott hozzánk, mintsem kutassunk és segítsük az embert? Mi másért?! - Kérdezte Kent.
A magyar már-már undorral nézte, ahogyan a "próféta" csodálattal, szinte ordítva beszélt a célról, amiért a magyarnak semmi köze, kedve nem volt. Amikor ő csatlakozott, nem arra számított, hogy ilyen borzalmakhoz osztják be, ezzel rászabadítva a folytonos félelmet és rettegést. Ő csak a pénzért, az anyagi támogatásért szállt be ebbe a bizniszbe, semmi mást nem akart, csak dolgozni és pénzt keresni, hogy el tudja magát és a családját tartani.
Erre azt látja, hogy egy ilyen borzalmat - amitől a magyarnak a szőr is felállt a hátán -, kell "babusgatniuk" és tanulmányozniuk, ami ha akarja, akármelyik pillanatban kitörheti az üveget és szalonnává aprítja az útjába akadókat. Ő nem erre jelentkezett, de mivel az életrajzában ott állt a "Reálokból jeles" felirat, ezért ide osztották be, mondván "Jó pénzért puha munka". Csak azt egy szóval sem említették, hogy folyamatos veszélyben kell dolgoznia, ahol egy, az üveget döngető bestiát kell tanulmányozni. Már amennyire ebben az állapotban képes az ember a tanulmányozással foglalkozni.
- Meglehet, doktor. - Válaszolta. - De én elsősorban nem azért jelentkeztem, hogy egy ilyen... Borzalmat - itt a jelenlévők és maga Kent doktor is felhördült -, kelljen nekem tanulmányozni, ami akármikor kijöhet és miszlikbe apríthat minket. - Válaszolta. - Kérvényezném a lény azonnali elpusztítását avagy kilövését az űrbe. - Fejezte be a mondatot.
A jelenlévők szobor mereven álltak, semmit sem szóltak. Egy pár perc után, maga Kent szólalt meg és hívatta a kint lévő, állig felfegyverzett őröket.
- Sajnálom, doktor Könyves Árpád, aki jelesre vizsgázott reálból. - Mondta. - Maga alkalmatlan erre a munkára.
...
Zajt hallottam.
Döngő hangot hallottam, ami általában nekem jót jelentett, de néha rosszat is.
Körbenéztem, érzékeltem. Ismételten az a bizonyos ajtó nyílt ki, amin néha bedobnak egy két jó húst és már, már halálán lévő állatot. Éreztem, hogy meg fognak engem etetni, kaját adnak nekem, habár sok értelme azért nem nagyon van. Ha legyengülök, akkor alszok, de ez persze nem azt jelenti, hogy az ételt azt megvetném. Igaz, mivel nem vagyok annyira sérült és a sebeim is begyógyultak már, de jól esik egy jót táplálkozni.
~ Kaja! ~
Aki odabent volt, egy sziszegő hangot hallhatott, ami jelezte, hogy örülök és tárt karmokkal fogadom a húst, avagy az élő prédát. Ha él, akkor nem sokáig fog, de az is lehet, hogy az az élő valami már tárt karokkal várja, hogy végezzek vele és jobb létre szenderüljön. Ha nem, akkor inkább gyorsan véget vetek az életének, ne kelljen már szenvednie és nekem sem kell túl sokat bajlódnom vele és várakoznom.
- ...Az Isten verje meg, azokat a... - Hallottam a hangokat.
Miféle hang ez? Tán valami erősebb állat, avagy valami csel? Mi ez?
- Eh... Ez nem lehet. Eng... Engedjenek ki innen! - Halottam az üvöltözést kintről.
~ A prédám beszél, kommunikál. ~ Jöttem rá. Ki akar szabadulni és nem akarja, hogy megegyem az agyát vacsorára.
Lassan közeledtem hozzá az én kis "lakásomban". Hallatszottak a lépteim, egyre jobban közeledtem a prédához, mígnem már-már teljesen elértem hozzá.
Egy rövid folyosó vezetett ahhoz az ajtóhoz, ahol általában egy hosszú rúddal tuszkolják befelé az ételt, elég nagy sietséggel. Sajnos nem társaloghatok az etetőmmel, mivel biztos elmenekül addigra, pedig szerintem egész szép vagyok, ronda semmiképpen sem. De lehet, nem ez a baj?
Vicsorogva lépegettem és fordultam be a sarkon. Mit láttam?
Egy falat kaparászó, friss és élettől duzzadó kétlábút, vagy kétlábon járó lényt.
Fekete, rövid haja volt, frissen borotvált és erőteljes testalkatú, ami az itteni kétlábúakra nem jellemző. Habár nem látom mindig a testüket mert szinte minden alkalommal hosszú, fehér ruha borítja őket, ami elfedi az alkatukat.
A férfi nagyon félt, rettegett tőlem. Habár nem vagyok az a gyilkos fajta, szeretem amikor a préda fél tőlem, mert akkor tudja nem ismer, nem tudja, hogy mire vagyok képes. Aki alulbecsül engem az nagyin téved, de aki túlbecsül az részben buta, részben meg figyelmesebb mint az előző.
Közelebb értem hozzá, mire valami kutya szerű hangot adott ki, talán nyüszítést. A kutyák csak akkor nyüszítenek amikor félnek avagy amikor már a halálukon vannak. Elnézegetve ezt a kétlábút, mind a kettő megeshet. Retteg és már-már a halálán van a tőlem való rettegéstől.
- Nn... Ne. - Motyogott és az egyik sarokba kuporodva a feje elé tette a kezét, mintha elhinné, hogy bármit is segítene az a dolgon.
Sziszegő hangot adtam ki magamból, amikor lefogtam a két kezét, hogy megszemléljem a hamarosan étkemmé váló kétlábút. Amikor megnéztem, csak rettegést és félelmet tudtam kivenni belőle, mást nem nagyon. Ám valami mégis megfogott, megállított, hogy gyorsan végezzek vele és megegyem.
Amikor még nem aludtam el egy kis idő előtt, láttam, amint a kétlábúak között valamiféle csetepaté alakul ki és egy valakit a katonák kitoloncolnak, kivisznek a szobából. Az a valaki pont úgy nézett ki, mint ez az ember, és látszólag nem követett el semmiféle hibát, amivel az én étkemnek kellene lennie. Se öreg, se sérült. ~ Lehet, hogy fajtársai kiközösítették és alkalmatlannak találták az életre valami ok miatt, talán valami bűn miatt amit nem kellett volna megtennie. ~ Gondoltam.
Általában nem szokott sokat vacillálni a préda megölésén, csak simán lefogja és a nyelvét a fejébe mélyeszti vagy egyszerűen felnyitja a hasát. De most valahogy nem annyira akaródzott neki ez a kétlábút megölni, nem jelentett rá semmi veszélyt és valamiért nem akaródzott most megölni őt.
Amikor valamiféle állatot küldtek be hozzám, azok mindig sérültek, idősek voltak és kívánták már maguk a halált. Hozzászoktam lassan, hogy szinte minden élőlény ami megöregszik, kívánja a halált, mert mást nem éreztem csak a halálnak a kívánatát.
Ez vagy inkább Ő, nem kívánta a halált. Nem akarta. ~ Miért kéne életben hagynom Téged? ~ Kérdeztem magamtól, közben rávicsorogtam a kétlábúra.
Kinyitottam a számat, kicsit odadörgöltem a pofámat a kétlábú homlokához. ~ Akarod, hogy megegyelek? ~ Kérdeztem magamban, majd halk szisszenő hangot hallattam, amire a kétlábú motyogni kezdett.
- Jó Uram... Ments meg engem a gonosztól! - Motyogta és sós folyadék csöpögött a szeméből. ~ Ez élni akar. ~ Gondoltam.
Mivel most már nem kívántam az étkezést, leszálltam róla, majd egy vicsorgással jeleztem neki, hogy ha továbbra is hangoskodik, kettényitom a fejét!
A sziszegésre abbamaradt, de még mindig tágult szemekkel figyelt engem. Arra gondoltam, lehet nem kéne életben hagynom, mivel ezért még fájdalmat is kaphatok a drótokból. De ha nem csinálok vele semmit és itt hagyom és itt tartom...
...
Két ember közeledett ahhoz a bizonyos ajtó felé, amin keresztül általában ellenőrizni és etetni szokták azt az űrlényt amit nemrégen fogtak meg. Mindig két ember megy, mivel ha valami történik, mondjuk az a lény kiszabadul, akkor valakinek intézkednie kell, hogy rendre rakja és móresre tanítsa azt a fenevadat.
Most egy újonc, közlegény rangú fiatal kísérte a hosszú rúddal és véres hússal járkáló teli vödörrel járkáló, fehér ruhás ürgét.
- ...Szóval akkor maga új itt? Most osztották be mellém, hogy őrizze a fenekem? - Kérdezte a férfi.
- Igen. - Válaszolt a közlegény. - Hát mit ne mondjak... Eléggé izgatott vagyok, mert még sohasem dolgoztam ilyen veszélyes helyen. Láttam már igazi űrlényt, de sohasem volt dolgom velük, mindig csak így szemlélőként voltam ott ahol azok a lények ott voltak. Állítólag - főleg ahogy maga mesélte ott az eligazításnál -, ez különösen visszataszító és vérfagyasztó egy látvány. - Mondta.
- Az biztos, de ne fesse az ördögöt a falra, fiacskám. Most lehet, igazán feltüzelte az, hogy megint láthatja azt a valamit, de higgye el, elfog menni a kedve tőle. Nekem is megfagy a vér az ereimben, amikor bedugom ezt a rudat, hogy megetessem. Inkább gyorsan ledobom neki és már pucolok is, semmi kedvem ahhoz, hogy a végén még a fejemet vegye az a dög. Mellesleg megjegyezném, hogy ha jó dógunk' van, akkor most is csak szemlélőként fogja nézegetni ezt az űrlényt. - Mondta. ~ Ilyen veszélyes helyen. Ha tudná, hogy az űrkalózok között milyen is az élet, akkor vígan és dalolva végezné ezt a munkát. ~ Gondolta a skót, de megtartotta magának ezt a gondolatot, nehogy megsértse a fiatalt.
Az újonc erre csöndben maradt és most már komorabban és aggódva közelítette meg az etetővel együtt azt a bizonyos ajtót. Hogy oldja a feszültséget, kicsit kérdezősködött bizalmasabb dolgokról is.
- Szóval maga skót? Ott született, ahol azok a hatalmas hegyek és a vörös emberek voltak? - Kérdezte az újonc.
A férfi morgással válaszolt. - Csak félig, fiam. Apám ír, anyám meg skót, így keverék vagyok. De legalább nem angol! - Mondta, majd elhadart pár szitkot, azután ő kérdezett:
- És maga? Azt nemonnya', hogy angol, mert akkor itt helyben bedobom az űrlénynek, mint plusz ajándék ma estére! - Vicsorodott el a skót, mire az ifjú kissé lelassította a lépteit.
A skót felnevetett:
- Nyugalom fiacskám, csak ugratlak, ne legyen mán' ennyire nyúl! - Mondta, majd intett, hogy jöjjön. - Szóval akkor milyen is?
- Hát... Ha jól tudom akkor vértiszta lengyel származású vagyok. Andrzej Vłatcyk, üdvözletem.
- Bartley McGain, üdvözöllek. - Válaszolta. Míg társalogtak, nemsokára odaértek ahhoz a titokzatos ajtóhoz, ami a hajón lévő "T" szektorban volt, ahol a börtönök, raktárak, kilövőállomások és boltok, butikok voltak. Bajos volt ez a része a hajónak, a rendfenntartóknak majdnem mindennap akadt valami kis gondjuk az itteniekkel. Kis létszámú lakosság tartózkodott itt, nagyjából 40-50 fő, de annál problémásabb volt.
A skót be-kilégezett, majd felnyitotta az ajtót, ami mögött egy rács volt ugyan, de az gyenge volt és kilehetett nyitni. Nem tetszett a skótnak a dolog, de hát ez volt a munkája azért a kis csempészeti ügy miatt.
- Csendesen. Most beadom neki a...
- ENGEDJENEK KI! -Hallatszott az üvöltés a sötétben, méghozzá egész közelről.
A két ember felüvöltött és hátrált jó pár lépést az ajtótól. Az újonc Andzrej előkapta az önvédelmi pisztolyt, majd a nyitott ajtóra, vagy inkább csapóajtóra szegezte a fegyvert.
- Ki van ott?! - Kérdezte remegő hangon Andzrej. Újabb hangok szűrődtek ki a sötétségből, nemsokára megjelent egy csontos kéz ami megmarkolta a rácsot.
- ENGEDJENEK KI! - Mondta, szinte üvöltötte a szerencsétlen. A két ember csak tátogott és állt ott megkövülten. Nem tudtak mit csinálni ezzel a helyzettel, mivel ilyen még soha nem volt, amióta Barley itt dolgozott. ~ Egy élő személyt képesek voltak betenni annak a szörnynek a karmai közé és túlélte? ~ Gondolta ámulattal, de ennek ellenére egy tapodtat sem modult a rács felé, hogy kiszabadítsa az embert.
- Ki maga és mit keres odabent?! - Kérdezte váratlanul a lengyel.
- Hát... Hát nem értik? Ki akarok innen jutni, a szörny mindjárt felfal engem! Engedjenek ki, az isten szerelmére! - Ordította, majd alaposan megrázogatta a rácsot.
A két ember nem mozdult.
- Azonosítsa magát, ki maga és mit tett, hogy bekerült oda? - Kérdezte ismét a lengyel, elég akadósan. Nem erre számított, amikor beállították a skót mellé, hogy vigyázza a fenekét.
- Könyves Árpád, tudós vagyok akit betettek a szörny elé ételnek, mert nem értettem egyet a munkatársaimmal! - Hadarta. - Engedjenek már ki innen!
A két férfinak elakadt a lélegezte. ~ Egy tudós, akit ételnek beadták a szörnyhöz, mert nem értett egyet a többi tudóssal? Ez... ~ Gondolta a skót, majd állt egy darabig.
Őt is azért osztották be erre a munkára, mert tévesen ítélték bűnösnek a bíróságon. Volt egy csempész ügye, ahol elég keményen eldurvultak a dolgok. Az egyik kollégája, név szerint Tüskés - nem tudni, mi volt az igazi neve -, meg ölt egy katonát, mert lebukott az tiltott áruval. Mivel McGain ezt ellenezte és elhatározta, hogy beköpi a társát, Tüskés ellene fordult és rábizonyította McGainre a a bűnt. Leütötte McGaint, majd az oldalfegyverét az ájult McGain kezébe nyomta, hogy ráterelődjön a gyanú. Saját pisztolyát, hogy ne legyen bizonyíték ami rá vall, a közeli szemétkidobóba hajította.
A terve sikerült, mire McGaint ide osztották be, tíz évre. Azért nem halálbüntetést szabtak ki neki, mert utána Tüskést elfogták - mivel a helységben lévő kamera felvette a történteket.
McGain ezért pár percig még állt, majd lassan odament a rácshoz és kinyitotta, mit sem törődve Andzrej méltatlankodásával.
- ...Borzalmas. - Befejezte a gondolatot, viszont szóban.
Amint sikerült eltávolítani a zárat, máris jött kifelé a magyar. Nyúzott volt, izzadt, rettegéstől majdnem megbolondulva feküdt a földön. De élt.
Hörgött még pár sort, majd lágyan elmosolyodott, ezzel megköszönve a segítséget a skótnak.
- Hozzon ide valakit. Vagy várjon! - Állította meg hirtelen. ~ Ha idehozza az egyik katonát, akkor minden bizonnyal agyonlövet minket amiért Őt kihoztuk. Viszont ha hozzám visszük, akkor biztonságban maradhat egy darabig, legalábbis amíg fel nem fedezik. ~ Gondolta. Nem érdekelte, hogy hogyan fogja majd eltitkolni a tudóst, de a szíve ezt mondta neki, hogy ezt kellene tenie, nem szabadna otthagynia a férfit.
- Andzrej! - Szólította a fiatalt. Az nyomban ott is termett előtte. - Fogd ezt és menj a "D" szektorban lévő huszonhármas ajtóhoz. Ha bemész rajta, egy folyosót találsz ahol lakószobák vannak. Keresd rajta a nevemet, Bartley McGain -t. Értetted? - Az ifjú bólogatott, majd elszaladt a kulccsal, amit az imént adott át neki a skót.
- Kö... Köszönöm. - Nyögte a magyar.
- Maradjon nyugton, hamarosan biztonságosabb helyen lesz. - Mondta a skót, majd odavonszolta a falhoz, hogy ne a "luk" bejáratánál fetrengjen az idegen.
Viszont egy valamit nem vett észre és nem is gondolt rá: A lukból, hamarosan egy vicsorgó pofa, kandikálódott ki, ami vicsorogva, vigyorogva szemlélgette a kétlábúakat. Nem adott ki hangot, mivel lesből akart támadni, így könnyebb dolga lesz.
A skót nem arra figyelt, így nagy meglepetés érte, amikor egy nagy test nehezedett rá, és egy karmos két a fejére tapad. Nem lapította össze, nem is tépte le vagy karmolta szét, inkább csak lefogta, hogy sakkban tartsa és hogy ne kiáltson fel.
Szintén hasonló volt a helyzet a magyarral is, de neki a lény a mellkasára tette a karmos kezét. Már nem is akart megszólalni, most már tudta, hogy valóban itt van a vég. Viszont ami ezek után történt, az égvilágon nem gondolta volna, hogy ilyen megesik vele.
A szörny a pofáját a magyar feje elé emelte, majd lágyan megfejelte a kétlábú fejét, éppen annyira, hogy érződjön a jel, amit átadott a kétlábúnak. A jel ennyi volt amolyan hála, vagy valamiféle köszönet nyilvánításféle volt.
Ezután ahogy feltűnt, úgy el is viharzott, hátrahagyva a két megkövült kétlábút a börtöne ajtaja előtt.
Már semmi más nem érdekelte, csak a szabadulás, amire már oly régóta várt.
Hangos, sziszegő hang hallatszott a "T" szektorban.
A hozzászólást Razor összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 01, 2013 2:07 pm-kor.
