Kard Part

//Marsi Kikötő --> Kard Part//

Nat dühösen felkiáltott a meglepetéstől, másrészt a csípő fájdalomtól. Medúzák. Pont ezek hiányoztak. Nem elég, hogy a tenger istenei tébolyultan táncolnak körülötte még kis ajándékokat is zúdítanak az ember nyakába... vagy kezére. Próbálta kirázni a fájdalmat bal karjából, de a zsibbadás ellen nem igazán tehetett semmit.
- Óh, hogy az a rohadt, mocskos, ku... - de nem fejezte be, mert ekkor pillantotta meg az elvágott kábelt.
- ...rva! - fejezte be fog csikorgatva. Egy pillanatra kétségbeesés lett rajta úrrá, mert a kezét egyre inkább a zsibbadás kezdte uralni, a kábel látványa sem vidította fel.
S ekkor tekintete a kapcsolóra tévedt. Minden teketória nélkül megnyomta.

Nat a vörösen izzó lámpa fényénél belebámulhatott az anyatermészet dühébe. A hatalmas hullám lesodorva őt a lábáról, magával ragadta, s dobálta, mint valami rongy babát. Próbált kapaszkodót keresni, de mindhiába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy talán már nincs is a fedélzeten. Minél előbb fel kell törnie a...
Valaminek neki csapódott, amibe egész teste beleremegett. A hajó korlát. Levegő után kapkodva igyekezett kapaszkodni a fémben, de lezsibbadt bal karja nem igazán akart engedelmeskedni. Jobb karjával segítve magát próbált felkapaszkodni, de a hajó imbolygása is nehezítette a dolgát.
- Rajta Nat, nem itt fogjuk befejezni! Gyerünk! - üvöltötte magában s minden izmát megfeszítve igyekezett fölhúzni magát.

Felállás. Sikerült! Az akarat ere... Újabb hullám. Nat már üvölteni akart. Tisztelte a természetet, de sose szerette ha az ereje rajta csattant. Egy régi medúza tanítás jutott eszébe, mikor a fedélzetre pillantott. Undorító kis lények. Szépek, ha akváriumban vannak. Hirtelen rántást érzett, és két őr állt mellette. Az egyik megkérdezte, minden rendben-e?
Nat ha nem lett volna félig béna, tarkón vágta volna a pasast. "-Nézz körül ember!!!'- gondolta. De mindezek helyett csak így szólt:
- Nincs. Semmi sincs rendben. De a jelzőfény ég.

Nat kinyitotta a szemét. A gyógyszerszag, a neon fények, fehér falak, halk gép duruzsolás és pittyegés. A bázis? A szülei kórterme... Fájdalom nyilallt belé, és nehezen tudott csak megmozdulni. A fenéket. A hajón van, a gyengélkedőn. Emlékei is felderengtek a jelzőfényről. Aztán a hirtelen fájdalomról is. Próbálta felemelni a bal kezét, hogy lássa a medúza csípést. Úgy érezte, egy betontömbbel kell megbirkóznia. Izzadt, és mégis fázott. Lázas lenne? Pont most? Bosszús volt és dühös. Egy ilyen "piti" hülyeségen kell most megállnia? Egy ostoba medúza csípés miatt lett rosszul? Dühös volt, elöntötte a pír.
- Ell-osde' pauk, rohadt kis dögök!...
A szeme sarkából ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Két csuromvizes ember egy nő és egy férfi és az orvos volt még rajta kívül a gyengélkedőn. Nem tudta kik lehetnek, még nem találkozott velük a hajón. Teljesen eláztak, és nem úgy tűnt, mintha a hajón dolgoznának. A doki rutin vizsgálatot végzett rajtuk. Nat felkönyökölt az ép jobb karjára, igyekezett felhúzni magát. Fájt mindene, de utált pihenni, és gyűlölte az érzést, hogy nem tud uralkodni testén. Minden egyes porcikája tiltakozott, de végül sikerült felülnie.
- Bocs doki, de van valami fájdalom csillapítója? El kelne. - mondta kissé rekedten.

Mikor a férfi köszönt felé, biccentett válasz képen. Nem volt kedve csevegni. Fájt mindene, és nem akart sokáig itt rostokolni.
Az orvos végre felé fordult. A doktor szavait végighallgatva Nat elcsodálkozott. És a harag egyre jobban felgyűlt benne. Mielőtt visszafeleselt volna a dokinak, hogy mégis abban a helyzetben, hogyan tudott volna... de eszébe jutott valami. Megmentette az életét.
- Értem. Köszönöm, doki! Majd máskor figyelek. - mondta végül, egy enyhe mosoly kíséretében, miközben kinyújtotta a bal karját. Az injekció szúró fájdalmát már megszokta az évek alatt, így ez fel se tűnt neki. A fájdalom kezdett végre enyhülni. Közben a doki a furcsa párost is kioktatta. Ezek szerint kimentették őket. Nat jobban szemügyre vette őket. A férfi nem durva arcvonásokkal rendelkezett, de látszott a testalkatán, és a tartásán, tiszteletet, harcot tanult. Tincsei enyhén a szemeibe lógtak. Ártatlannak tűnt.
- "Áh, manapság nincs olyan, hogy ártatlan." - gondolta Nat, s közben a nőre emelte tekintetét. Csinos, és szép arcú volt. Túlzottan is. Testalkata nőies volt, mégis látszott, harcban edződött. Valami gazdag kis csaj, ez látszott rajta. A gazdagokon mindig látszik, hogy azok.
- Mi van, csak nem séta hajókázni indultatok? - mondta Nat, s közben mosolya kissé szélesebb lett.
A doki elé lépett egy fehér dobozzal, ekkor ismét rá figyelt. Gyógyszerek. Fasza. Mikor az utasításokat meghallotta, megijedt kissé.
- De doki, naponta kell szednem azokat az idegi szarokat! Nem hagyhatom ki, ez... - de az orvos ellentmondást nem tűrően a kezébe nyomta.
- A tű nem tett jót a szívének! - mondta ismét, nyomatékosan, majd pakolni kezdett, közben azt a tűt is megmutatta, amivel Nat mellkasába szúrt.
A lányon remegés futott végig. Ha nem szedi azokat a bogyókat, nem csak magára, másra is veszélyt jelenthet. Nem hagyott ki eddig egyet sem, kivétel, mikor az első küldetésénél nem vette be. Akkor is, robbantott, és az ítélőképességei sem úgy végezték a feladatukat, mikor kellett. Pedig ha úgy vesszük, csak pár órát késett az adagja.
Nat hallotta még a kinn tomboló vihart. Francba! A nadrágja zsebébe süllyesztette a dobozt. Kivette a pólója alól a xenomorph medált, majd bekukkantott a pólója alá. Kissé fel volt dagadva ott, ahol megszúrták. Franc, franc, franc! Felemelte a tekintetét, majd a két potyautasra pillantott.
- Nyugi, tudnak majd beszélni a kapitánnyal. Jó fej, de ha nem adják meg a tiszteletet, ne számítsanak kedves bubujgatásra. Csak jó tanács. Viszont ha nem vagyok túl indiszkrét, mégis mi a frászt kerestek ilyen időben odakinn? - megmasszírozta a tarkóját kicsit, közben a doki felé biccentett - Kössz doki, még egyszer. - Lassan felállt, de a derekát a fekvőhelynek döntve ránézett a két emberre - Amúgy a nevem Eicca. De szólítsanak csak Dühöngőnek. Magukban kiket tisztelhetek?

Nat mosolygott a pároson. Geni még a bázison töltött éveire emlékeztette. Ott is voltak olyan gyerekek, mint ez a lány. És azokkal általában kijött. Sora viszont olyan volt, mint egy testvér a lány mellett. Óv és véd.
Dühöngő mindig is szeretett volna egy testvért, de a kutatások miatt ez lehetetlen volt. Hiszen a szülei csak ennek éltek. Talán jobb is így.
- Nos, örülök, hogy megismerhettelek benneteket Samuráj és csak Sora! - mosolygott.
- Erről a Kard Partról azonban még nem nagyon hallottam. A nevéből ítélve nem lehet valami túlzottan vendégszerető vidék. De ilyen időben repülni. - ingatta a fejét - Remélem érzitek, micsoda szerencsétek van. Én mondjuk határozottan érzem a szerencsém. - megmasszírozta gyengéden a mellkasát. - Na mindegy. Öhm... nincs kedvetek enni, vagy inni valamit? Mert, hogy őszinte legyek, én kib@szottul éhes vagyok. Meg aztán valami meleg piát is elfogadnék. Ki tudja, séta közben talán a kapitánnyal is összefutunk. Tudtok vele beszélni. Bár ameddig tart a vihar, nem igazán tudunk mit csinálni. Ha az a nagy rém, amit mondtatok, felbukkan, így is úgy is ő lesz előnyben. Akkor meg már mindegy, nem igaz? - mosolygott gúnyosan, majd kicsit ellökve magát az ágytól, igyekezett megállni egy helyben. Kicsit ingott még, de hamar magára lelt, és kiegyeneseve indult is az ajtó felé.

Nat lassan, de biztosan haladt a konyha felé. Nem sokat beszélt, tényleg éhes volt. A vizes moszat szag vegyülése a paradicsom szósz szagával nem épp a leggusztusosabb dolog a világon, de érzett már gyomor forgatóbb szagokat is. Intett a többieknek, majd a pult felé lépett, és vett magának egy adagot az "ételből". Egy itt erősnek mondott kávéra hasonlító löttyöt is a tálcájára tett. Majd leült egy üres asztalhoz. Körbepillantott, míg a többiek is leültek. Megfogta a poharat két kézzel, hogy melegítse kissé átfagyott kezeit.
- Hát, a kapitány nincs itt. Talán a hídon van. De nem hiszem, hogy megfeledkezik rólatok. - belekortyolt a kávéba.

Nat csendesen evett, néha bólintott Geni mondataira. Ízlett számára az étel, bár a teste nem úgy fogadta be, ahogy ő arra számított. Többször tartott szünetet, s a csípős bors miatt égett a belsője.
"- Mindegy, egyél Nat - gondolta - Ki tudja, lehet, ez az utolsó!"- majd folytatta az evést.
Mikor Geni ismét fölállt az asztaltól, Sora felé fordult.
- Nah és mióta szolgálsz katonaként? - kérdezte.
Nat ekkor ismét abbahagyta az evést, hátra dőlt, kezébe vette a kávéját, majd a pohárban lévő löttyöt kezdte kavargatni.
- Nem túl rég. Zöldfülűnek számítok a szakmában. Miért kérdezed? Tán csak nem te is az voltál? - kérdezte elmosolyodva.
Közben észrevette, hogy csuklóján a bőr lánc meglazult, melyen a toll medál is csüngött. Letette az asztalra a poharát, majd gyorsan megkötötte. Aztán ismét a férfi tekintetére emelte szemeit.
- És te mióta vagy Geni mellett? Gondolom régóta, ha így elviseled a természetét. - mosolygott.

Nat érezte a fel kavarodó gyomrát. Már amikor a hajóra lépett, a rosszullét érzésével összefutott, de akkor a teendők miatt nem sokáig foglalkozott vele. Most viszont az érzés visszatért és igencsak nem akaródzott távozni. Hát nem lesz belőle soha tengeri medve, ezt előre látta. Eltolta maga elől a maradékot, ami a tányér alján maradt. Töltött magának vizet, és szép lassan kortyolgatva hűsítette belsőjét.
Az emberek mormogásaira és megjegyzéseire nem figyelt, elengedte a füle mellett. Tudta, mérgesek a friss megmentettekre, de magában remélte, Geni sem figyel fel rájuk. Eddigi ismertségükből már sejtette, hogy a lány nem hagyja az ilyesmit szó nélkül.
Ekkor szerencséjükre egy tiszt lépett be az étkezőbe, és hívatta a két japánt. Nat halkan sóhajtott. A férfi ahogy jött, úgy el is tűnt.
- Ha gondoljátok, elkísérlek benneteket a hídra. A vihar talán elült, a zajokból, ítélve. Na meg abból, hogy nem csúszkálnak a dolgok az asztalokon össze-vissza. Fel kell mennem kicsit a friss levegőre, az talán segít. Ez a kaja valahogy most nem azt a hatást keltette, mint amit én vártam.
Felállt, megmozgatta kissé elzsibbadt tagjait.