DeathFist

Faj: Alien
Variáns: Chrysalis
Név: DeathFist
Születési dátum: 2179. hónap/nap ismeretlen
Születési hely: Dzsungel bolygó
Rang: Felderítő

Külső és belső jellem:

2,5 m magas. Gyönyörű példány, a gazdatestből fakadóan fejének oldalán két szarv szerű képződmény található, melyekkel könnyedén öklel, vagy épp döfi át prédáját, koponyája az átlaghoz mérten sokkal erősebb. Hátától, egészen a farka végéig, tüskés barázdák futnak végig. A hátán lévő hosszú kinövések tüske alakban merednek az ég felé. Erős végtagjai vannak, kezein 7 karom található. Hosszú, erős farka van, vége dárdára emlékeztet. Páncélja ébenfekete színben tündököl. Könnyen tanul, ösztönei kifinomultak, bár nem túl gyors mozgású, de annál szívósabb. Túl szűk helyen, effajta környezetben könnyen sebezhető, kerüli is. De igen jól ért a rejtőzéshez, s a lesből támadáshoz, a taktikusabb, erőteljes csapások mestere.



A hatalmas dzsungel, élettől, fénytől, hangoktól lüktetett a hegyek ölelésében. Az állat kórusok bezengték a helyet, bizsergetően csodás látvány tárult az ember szeme elé, ha lett volna, aki ezt képes fölfogni.
De a dzsungel közepén az itteni élőlényeken, növényevőkön és húsevőkön kívül, nem igazán merészkedett be senki. Legalábbis egyedül. Az emberek a telepeiket a hegyek "bejáratába", vagyis a völgy kapujába építették. Fakitermelés, állat kereskedés, hús és gyümölcs kereskedelemből éltek, a dzsungel kincseit felmarkolva rabolták ki a természetet. Számukra ez volt az élet. Hogy mit adtak cserébe? Az emberek, mit adnak cserébe? Semmit. S van úgy, hogy a természet megelégeli a folytonos kölcsönöket. S elveszi azt, ami neki jár.
2179-ben egy hajó, lezuhant a bolygóra, közvetlenül a völgy másik oldalán. A hajó egy furcsa jelet kezdett kibocsájtani magából, ami valamilyen úton, módon zavarta a telepek kommunikációs; és védelmi rendszereit is. Hogy megoldják a problémát, az emberek egy "kincsvadászokból" összeverbúvált csoportot küldtek, a lezuhant hajóhoz. A dzsungelen átvágva, végül sikerült a hajóhoz eljutniuk.

Ám ott valami olyasmit találtak, amire egyikük sem számított. Egy furcsa tojásrakománnyal megrakott kamrát. Felfedezték, hogy a kamra megsérült, bizonyára a zuhanás miatt, s a tojástartályok egyike, másika hiányzott. Ráadásul se a pilótát, se senkit nem találtak, aki magyarázatot adott volna bármire. Végül úgy döntöttek, néhány tojást visszavisznek a telepre, hogy alaposabb kivizsgálás alá vessék, vagy épp jó pénzért eladják a dolgokat. Azonban a hajó jelének forrását nem sikerült kiiktatniuk. Talán a fejesek a bázison, erre is tudnak magyarázatot adni...
Az űrhajó pilótája észveszejtő sebességgel futott át a dzsungelen. Kezei közt egy tojás tartóját cipelte, s olyan erősen szorongatta, mintha ez az életébe került volna. Testét valami furcsa páncél fedte, arcát a sisak takarta el. Zihált, valami elől menekült. A pilóta a növényeken átvágva, hátra-hátra pillantva igyekezett menedéket találni. A dzsungel legmélyére keveredett, kapkodta fejét, merre futhat el, de a tájékozódási képessége cserben hagyta. Kétségbeesetten tépelődött, hogy merre tovább, de a közeledő zajok, a hangok, melyek körbe vették, s a közelgő halál ígéretének lehelete pánikba ejtette. Végül találomra elindult, rohant üldözője elől, ám úgy érezte, minden megtett lépése hiábavaló, a vég hamarosan lecsap rá.
Végül egy legelős tisztásra kiérve próbált átvágni a még nála is magasabb füvön, de egy nagyobb földrögben megbotolva elesett, s mikor a hátára fordult, a fák közül, egy borotvaéles fogakkal megáldott ragadozó ugrott le rá. Kinyújtotta a kezét, melyben még mindig a tojást szorongatta, de a ragadozót egy cseppet sem érdekelve, az kicsapta a tartályt a kezéből, ahogy ráugrott, majd a nyakára fonva hatalmas állkapcsát, átharapta az űrhajós torkát.


A halál bűze természetes a dzsungel mélyén. Mindig is az volt. A pilóta teste megcsonkítva, széttépve, kibelezve hevert a földön. A nagymacska, melynek áldozatául esett, már messze járt a dzsungel mélyén. Helyette dögevő madarak köröztek a levegőben, dögkukacok, és legyek döngicséltek a tetem körül. A természet, végzi a dolgát. A tisztásra végül egy apró csordányi, a földi kardszarvú antilopra emlékeztető növényevő bukkant elő. Nem voltak sokan, s a halál bűzét megérezve sokan nem is közelítettek, vagy épp a fák takarásában maradtak. Ám egyikük, egy erős testalkatú hím bátorságát csillogtatva közelebb lépett a tett színhelyéhez. A hulla szaga megcsapta az orrát, s ösztönei óvatosságra intették. Óvatosan haladt, végül lábai valami fura tárgyba rúgtak bele. Ostoba fejével nem tudta felmérni, mi az, csak egy hengert látott maga előtt, mely össze volt törve. Lehajtotta fejét, s megszagolta a tárgyat, de a bűz felborzolta érzékeit, s hirtelen felkapta a fejét. Társai zavarodottan toporogtak a tisztás szélén, ő pedig feléjük fordította a tekintetét. Mikor visszafordult, valami olyasmi repült a pofája felé, amit még soha életében nem tapasztalt. Ijedten szökkent volna arrébb, de a furcsa teremtmény a nyakára tekerte hosszú farkát, majd az állkapcsába nyomta hosszú, nyálkás szívókáját. Ijedve ágaskodott fel, hangja fuldoklóan, vékonyan tört fel a torkán, de társai már rég belevetették magukat a sűrűbe. Hatalmas puffanással terült el a földön, még egy darabig rángatózott, azután már nem moccant többé.


Az emberek telepein a tojások hasonló sorsra jutottak. A bennük rejlő furcsa kis teremtmények az emberekre támadva könnyedén találtak gazdatestet. Az emberek persze nem tudták, mit is kell tenni pontosan, hogyan lehetne kivédeni a támadást. A fertőzötteket végül karanténba zárták. Hogy mi lesz velük, arról fogalmuk sem volt.


Az élet, megmozdult. Az élet kikívánkozott. Ki akart törni. Nem számított, hogyan és miként, de kiakart törni. Valami kemény, csontos anyag tartotta zárva. Nekifeszült. Kintről furcsa hangot hallott, s mintha valami megrázkódott volna. Fájdalmas hangnak tűnt. Ismét nekifeszült, most erősebben. Apró állkapcsát a véres húsba mártotta. A remegés erősebb lett, de az ő kitörési vágya erősebb volt. Újból harapott, feszült, s valami reccsent. A vér apró szájába tolult, ízlett neki. A hang még fájdalmasabban tört föl oda kint, s a remegés, rázkódásba, haláltusába váltott át. Egy újabb lökés, s a csont eltört, a bőr felszakadt, ő pedig hatalmas lendülettel tört ki az állatból. Vér és belsőség ömlött ki a fűre, az antilop még aprókat rángott. Az apró kis lény a mocskos földre zuhant, vértől mocskosan, hús cafatoktól ékesen emelte fel fejét, melynek oldalain egy-egy szarv szerű képződmény ékeskedett. Kitátotta állkapcsát és belesziszegett az éjszakába.


2179-ben megszűnt teljesen a kommunikáció a bolygó telepeseivel. Az emberek küldtek néhány felderítő ill. katonai egységet, de soha, egy sem tért vissza, így végül a pénz, az információ, és a kockázat miatt a társaságok végül felhagytak a további "mentő" expedíciókkal. A telepekre olyan lények költöztek be, melyek a bolygót teljesen megfertőzték. Az emberek után gazdatest hiányában a dzsungelek élővilága következett, majd még később a hegyeken túlra is elindultak a lények. Élükön királynőjükkel, legyőzhetetlenek voltak. Soraikat egy ügyes, különlegességgel megáldott egyed is erősítette. Szarvakkal díszített, erős koponyájú egyed. Erős, megbízható, a boly érdekeit minden elé tévő. A királynőt készséggel szolgálta, tanulékony, kiváló harcos volt, bár még sok tapasztalat szükséges, hogy valódi harcossá válhasson. Az évek a boly védelmében, és terjedésében teltek, mígnem 2186-ban egy újabb űrhajó szelte át a bolygó légkörét.
A bolytól nem messze szálltak le, DeathFits, eme szarvakkal megáldott különleges harcos vezette a boly védelmére szánt lényeket. A hajóról olyan lények léptek le, melyekkel eddig még nem találkozott.
A harc nagy erőkkel folyt, még sosem látott csata vette kezdetét a boly védők, és a harcosok között. Mindenki azon volt, hogy a másik pusztulásra ítéltessen. A bolyba végül sikerült betörniük, s a királynőt is sikerült befogniuk a harcosoknak. DeathFits koponyáján végigviharzott királynője segélysikolya, s minden erejét bevetette annak érdekében, hogy királynőjét kiszabadítsa. A harcosok azonban erősebbek voltak, s fegyvereikkel könnyedén rabláncra verték a fiatal Felderítőt.
Azonban a megsemmisülés helyett királynője mellett tartották, s őt is a hajóra szállították, igaz, külön cellába zárták. Társainak halálsikolyát a hajóról is hallotta. A halálsikolyt, mely egy hatalmas robbanás hangjával keveredett össze.
Hogy ezek után mi lesz, s mi történik vele, nem tudja. Hová viszik, miként folytatódik a harc... Királynője érdes hangja nyugtatóan hat érzékeire. Ki fogja szabadítani, és elpusztítja ezeket. Az ár nem számít. Új boly, új élet. Ez kell. Az élet megy tovább. A harc folytatódik. A természet elveszi azt, ami jogosan az övé...

Üdv Mélységes Világegyetemi Rektor és Fővezér!
Jajj, bár így lenne ötösöm a lottón! Annyira éreztem, hogy pont abba a képbe fogsz belekötni! :'D Tudom, képregényből való, és más story kötődik hozzá, csak sajna más láncra vert xeno képet nem találtam. :/ Sebaj, lecseréltem, és igen, ha lehet, magánkalandba vinném ezt a kis dögöt. ^^