Régóta vigyázza már az emberek világát a nagy harcos. Rengeteg neve van, sok-sok nép ismeri történetét és erejét. Mi, navajok, Nayenezganinak hívjuk. A harcias apacsok Abaachinak hívják, ami a nyelvükön magát az apacsot jelöli, vagyis hogy Ő a legnagyobb apacs. A préri lakotái Woniya Wakának, Szent Léleknek nevezik. A havas földek kitartó népei, a Cree indiánok Weetikhow Omachiw-ként emlegetik, ami annyit tesz: szörny vadász…
Sok-sok Hold óta nem született Nayenezgani, mert sok-sok Hold óta nem jött a bestia sem. De egy nap, a nemes Cree törzsben egy asszony két fiúgyermeknek adott életet. Az egyik gyermek halva született, de a másik élt. A Nikikowashak, azaz a Sebes Vidra nevet adta neki. Nikikowashak különleges gyermek volt. Már pólyás baba kora óta másnak mutatkozott. Nyitott szemmel született és olyan okos tekintettel vizsgálta új környezetét, hogy az egész falu csodájára járt. Aztán később megmutatkozott, hogy miért volt különleges. Ahogy nőtt, kiderült, hogy Nikikowashak néma volt. Nem volt hajlandó beszélni, hiába ért már meg húsz telet. A falubeliek tudták, nagyon-nagyon szeretheti őt a Nagy Szellem, mert biztos fontos feladatot szán neki és ezt úgy akarja a tudtára hozni, hogy elvette az egyik fontos készségét. Nikikowashak remeg vadász volt, egy szép feleséget is szerzett magának. Nem zavarta némasága, asszonyával, családjával, és barátaival jelekkel kommunikált. Így esett, hogy egy este, mikor a Nap már elbújt a dombok mögött és átadta helyét a Holdnak, az emberek leültek a tűz köré, hogy meghallgassák, mit mesél a falu legöregebb embere, a mesemondó. Az öregember lassan körbenézett hallgatóságán, megköszörülte torkán, és rekedt hangon elkezdett mesélni:
- Még mielőtt a fehér ember idejött volna, s még mielőtt a hó beborította volna ezeket a földeket, élt itt két testvér. Ikertestvérek voltak, úgy hasonlítottak, mint két madártojás. Az anyjukat Buta Asszonynak nevezték, mert egy buta asszony volt… - a falubeliek halkan kacarásztak ezen. A vénember ismét megköszörülte a torkát, és folytatta. -… És mivel Buta Asszony ilyen buta volt, ugyanazt a nevet adta mind a két gyermekének. Mind a kettő neve az volt, hogy Sokat Beszélő, mert mind a ketten sokat beszéltek. – újabb nevetés. – Valahányszor az anyjuk szólt az egyiknek, jött vele a másik is, mert nem tudták, melyik Sokat Beszélővel akar beszélni. És a két testvér annyiszor jött ki a sátorból szorosan egymás mellett, hogy a végén összenőttek. Egy reggel arra ébredtek, hogy nem tudnak felkelni, mert az egyik jobbra indult volna, a másik balra, de végül csak az lett belőle, hogy jól összekoccant a fejük. – a kisgyerekek felkacagtak, de az öregember csendre intette őket. – Mind a két Sokat Beszélő a másikat hibáztatta ezért és többet nem álltak szóba egymással.
Nem is akartak együtt működni semmiben. Egy napon jöttek a bölények és betévedtek a faluba. Mikor a két Sokat Beszélő különböző irányba akart futni előlük, megint csak összekoccant a fejük és a bölények halálra taposták őket, mert nem bírtak egyként dolgozni. – fejezte be az öregember, az utolsó négy szót erősen megnyomva, hogy érteni lehessen a mese tanulságát. A falubeliek sutyorgásba kezdtek, majd ekkor egy villanást láttak az égen. Meglepődve a horizontot kémlelték.
- Hullócsillag! – kiáltották lelkesen a gyermekek. Az emberek mosolyogva nézték a szép jelenést, de Nikikowashak a szemöldökét ráncolta. Elvonult a sátrába és gondolkodott, és gondolkodott…
Másnap vadászni kellett mennie, mert a szarvas, amit pár napja ejtett el, elfogyott, és etetnie kellett asszonyát és pöttöm kislányát.
Korán ment el, a Nap még fel sem tűnt a horizonton, az ég gyönyörű vörös, rózsaszín, és narancs árnyalatokban pompázott. Nikikowashak szerette a napfelkeltét, csak az ilyen időszakban, tél közepén nem, mert nagyon csípősek voltak a reggelek. Alaposan bebugyolálta magát bölény- és farkasbőrbe, és elindult az erdőbe.
Könnyen haladt, mert a hótalpai feltartották a nagy fehérségen. Íját készenlétben tartotta és folyamatosan kémlelte a környezetét. Összerezzent, majd egy szikla mögé vetődött, mikor egy hiúz dühödt morgását vélte hallani. Kikukucskált a szikla mögül és megpillantotta a hiúzt és azt is, amire fújt.
Nikikowashak kiáltott volna, ha tudott volna, de csak a szája elé kapta a kezét és némán nyögött. Rendkívül furcsa szerzett játszadozott a macskával. Hatalmas volt, mint egy medve állva, de olyan keze és lába volt, mint egy embernek, leszámítva a hosszú, fekete karmokat. Olyan csupasz volt a teste - csak valami háló és vállvért szerűség volt rajta -, hogy Nikikowashak azon csodálkozott, hogy nem fagy meg. Arcát valami furcsa maszk fedte és látszólag olyan anyagból volt, mint amit a fehér ember „aiiron”-nak nevez. A legfurcsább mégis a haja volt. Nagy, vaskos tincsekben csapkodta a derekát, ameddig leért és különös ékszerek csüngtek benne.
A fegyverei félelmetesek voltak. Egy hatalmas pengével vagdalta a hiúzt, ami ekkor már fájdalmasan nyávogott, ahogy a halálos fegyver tépkedte a húsát.
Nikikowashak elborzadva nézte, ahogy az a valami – vagy valaki, emberszerű testfelépítése alapján – elvágja a hiúz torkát, majd puszta kezét belevágja valahol a hiúz háta közepébe, és még az élő, jajveszékelő és saját vérében fuldokló állatot megfosztja a gerincétől, egy határozott mozdulattal kitépve azt a testből. A cree nem bírta tovább nézni, lekuporodott a szikla tövébe és rimánkodott a Nagy Szellemnek, hogy az a förtelmes valaki ne vegye észre őt. súlyos lépteket hallott, amik egyre csak távolodtak. Lassan kilesett a szikla mögül. A gyilkos lábnyomai mélyen belesüppedtek a hóba, amibe már beleitta magát a hiúz vére. Nikikowashak felkapta a tetemet, és elrohant vele a faluba.
A falusiak elhűlve nézték Nikikowashak feldúlt állapotban, kicsit sem eltúlzott beszámolóját kalandjáról, amit természetesen csak mutagotva tudott előadni. A vének leültek tanácskozni, míg Sebes Vidrát az anyja a sátrába rángatta. Leültette egy bölénybőrre és nagy komolyan leült vele szembe, megfogva a kezét és mélyen a szemeibe nézve.
- Nikikowashak, édes, drága, egy szem fiam. Itt az ideje, hogy beteljesítsd azt, amire a Nagy Szellem teremtett téged. Az a hatalmas medve-ember a furcsa hajjal egy szörnyeteg, ami azért jött ide a gonosz szellemek világából, hogy megölje a népünket. – rebegte Vörösbegy, az anya. Szemében könnycseppek csillogtak, ahogy belegondolt a végtelen mészárlásba, amibe ez a szörny kezdhet, ha valaki nem állítja meg.
Nyelt egyet, s erőt véve magán, megszorította fia kezét.
- Neked, Nikikowashak, szeretett fiam, neked kell megölnöd a szörnyet, mert azért adott nekünk téged a Nagy Szellem, hogy végigjárd Weetikhow Omachiw hadiösvényét. – Sebes Vidra nagyot nyelt és értetlenül nézett anyjára. Nem akart hinni fülének, ami olyan éles volt pedig, mint a rókáé.
Vörösbegy bátorítóan fia vállára helyezte remegő, pufók kezét.
- Testvéred, ki olyan sápadtan és hidegen bújt ki méhemből, mint egy jégcsap, s már akkor tudtam, hogy nincs benne élet, segíteni fog neked, amikor majd ott állsz a szörnnyel szemben és meg kell ölnöd. Csak Te teljesítheted a Nagy Szellem által küldött próféciát. – Nikikowashak nem akarta megbántani az anyját, de be kellett vallania, nem hitt abban, hogy ő lenne a nagy Szörny Vadász. De ígéretet tett anyjának, megszorította kezét, majd felpattant. Vörösbegy kirohant a sátorból, és meghirdette, hogy a fia megy, és végez a betolakodóval…
Nikikowashak hófehér harci festékkel felkenve, lándzsájával és íjával, valamint vadászkésével az erdőben járt. Elszántan gázolt a hóban, folyamatosan kémlelt és fülelt, látja- vagy hallja-e a szörnyet. Mélyen beszívta a hideg levegőt, ami marta a tüdejét, de nem törődött vele. Jó füle figyelmeztette, valami közeledik. Behúzódott egy fa mögé és már jött is…
…egy lovas katona. Egy kikent-kifent fehér ember, gőgösen ülve meg a pej lovat, ügetett éppen a lovon. Nikikowashak gyűlölte a fehéreket, ezért úgy döntött, nem öli meg, hanem csalétekként használja. Jó ötlet volt tőle.
Egy villám cikázott keresztül a fák között, belecsapódva a katona mellkasába, leverve őt hátasáról. Nikikowashak lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a hatalmas alak kilép a fák közül. Ráérősen a halott férfihoz sétált, majd a hátára rángatta, és megismételte az a gerinctépős mutatványt, aminek Nikikowashak volt szerencsés a szemtanúja lenni. Az indián ekkor előugrott, és egy nyilat lőtt a félelmetes szörny felé. A lény pont akkor fordult felé, így a nyíl lepattant a maszkjáról. Nikikowashak megdermedt.
A lény furcsa, eddig még nem hallott, kerregés szerű morgást hallatott, oldalra billentette a fejét és maszkja mögül Nikikowashakra nézett. Az indián megőrizte hideg vérét. A rémült ló nem messze tőle keresgélt most, immáron megnyugodva, élelem után a hóban. Sebes Vidra nézte az idegent, az idegen nézte őt. A lény kiszúrta, ahogy Nikikowashak a ló felé pillant, és kissé, épp hogy csak megmozdította a fejét. Ennyi elég volt Nikikowashaknak, mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdett a ló felé. Épp hogy elérte, egy villám csapódott be oda, ahol az előbb még futott. Felpattant az ismét halálra ijedt lóra, és sarkát az állat oldalába vágva vágtára ösztökélte. Tudta, nem szabadna menekülnie, de nem tudta, hogy a lény ilyen természetfeletti képességekkel bír. Ahogy vágtatott, érezte és hallotta, ahogy villámok csapódnak be mellettük. Csak azért nem találta még el egy sem, mert a fák között kellett cikáznia. De ha nyílt terepre érnek…
//Ez még természetesen nem a teljes, úgyhogy majd befejezem máskor, de most nincs időm rá//
1879.december.08
Ontario, Kanada.
Cree terület
Ontario, Kanada.
Cree terület
Sok-sok Hold óta nem született Nayenezgani, mert sok-sok Hold óta nem jött a bestia sem. De egy nap, a nemes Cree törzsben egy asszony két fiúgyermeknek adott életet. Az egyik gyermek halva született, de a másik élt. A Nikikowashak, azaz a Sebes Vidra nevet adta neki. Nikikowashak különleges gyermek volt. Már pólyás baba kora óta másnak mutatkozott. Nyitott szemmel született és olyan okos tekintettel vizsgálta új környezetét, hogy az egész falu csodájára járt. Aztán később megmutatkozott, hogy miért volt különleges. Ahogy nőtt, kiderült, hogy Nikikowashak néma volt. Nem volt hajlandó beszélni, hiába ért már meg húsz telet. A falubeliek tudták, nagyon-nagyon szeretheti őt a Nagy Szellem, mert biztos fontos feladatot szán neki és ezt úgy akarja a tudtára hozni, hogy elvette az egyik fontos készségét. Nikikowashak remeg vadász volt, egy szép feleséget is szerzett magának. Nem zavarta némasága, asszonyával, családjával, és barátaival jelekkel kommunikált. Így esett, hogy egy este, mikor a Nap már elbújt a dombok mögött és átadta helyét a Holdnak, az emberek leültek a tűz köré, hogy meghallgassák, mit mesél a falu legöregebb embere, a mesemondó. Az öregember lassan körbenézett hallgatóságán, megköszörülte torkán, és rekedt hangon elkezdett mesélni:
- Még mielőtt a fehér ember idejött volna, s még mielőtt a hó beborította volna ezeket a földeket, élt itt két testvér. Ikertestvérek voltak, úgy hasonlítottak, mint két madártojás. Az anyjukat Buta Asszonynak nevezték, mert egy buta asszony volt… - a falubeliek halkan kacarásztak ezen. A vénember ismét megköszörülte a torkát, és folytatta. -… És mivel Buta Asszony ilyen buta volt, ugyanazt a nevet adta mind a két gyermekének. Mind a kettő neve az volt, hogy Sokat Beszélő, mert mind a ketten sokat beszéltek. – újabb nevetés. – Valahányszor az anyjuk szólt az egyiknek, jött vele a másik is, mert nem tudták, melyik Sokat Beszélővel akar beszélni. És a két testvér annyiszor jött ki a sátorból szorosan egymás mellett, hogy a végén összenőttek. Egy reggel arra ébredtek, hogy nem tudnak felkelni, mert az egyik jobbra indult volna, a másik balra, de végül csak az lett belőle, hogy jól összekoccant a fejük. – a kisgyerekek felkacagtak, de az öregember csendre intette őket. – Mind a két Sokat Beszélő a másikat hibáztatta ezért és többet nem álltak szóba egymással.
Nem is akartak együtt működni semmiben. Egy napon jöttek a bölények és betévedtek a faluba. Mikor a két Sokat Beszélő különböző irányba akart futni előlük, megint csak összekoccant a fejük és a bölények halálra taposták őket, mert nem bírtak egyként dolgozni. – fejezte be az öregember, az utolsó négy szót erősen megnyomva, hogy érteni lehessen a mese tanulságát. A falubeliek sutyorgásba kezdtek, majd ekkor egy villanást láttak az égen. Meglepődve a horizontot kémlelték.
- Hullócsillag! – kiáltották lelkesen a gyermekek. Az emberek mosolyogva nézték a szép jelenést, de Nikikowashak a szemöldökét ráncolta. Elvonult a sátrába és gondolkodott, és gondolkodott…
Másnap vadászni kellett mennie, mert a szarvas, amit pár napja ejtett el, elfogyott, és etetnie kellett asszonyát és pöttöm kislányát.
Korán ment el, a Nap még fel sem tűnt a horizonton, az ég gyönyörű vörös, rózsaszín, és narancs árnyalatokban pompázott. Nikikowashak szerette a napfelkeltét, csak az ilyen időszakban, tél közepén nem, mert nagyon csípősek voltak a reggelek. Alaposan bebugyolálta magát bölény- és farkasbőrbe, és elindult az erdőbe.
Könnyen haladt, mert a hótalpai feltartották a nagy fehérségen. Íját készenlétben tartotta és folyamatosan kémlelte a környezetét. Összerezzent, majd egy szikla mögé vetődött, mikor egy hiúz dühödt morgását vélte hallani. Kikukucskált a szikla mögül és megpillantotta a hiúzt és azt is, amire fújt.
Nikikowashak kiáltott volna, ha tudott volna, de csak a szája elé kapta a kezét és némán nyögött. Rendkívül furcsa szerzett játszadozott a macskával. Hatalmas volt, mint egy medve állva, de olyan keze és lába volt, mint egy embernek, leszámítva a hosszú, fekete karmokat. Olyan csupasz volt a teste - csak valami háló és vállvért szerűség volt rajta -, hogy Nikikowashak azon csodálkozott, hogy nem fagy meg. Arcát valami furcsa maszk fedte és látszólag olyan anyagból volt, mint amit a fehér ember „aiiron”-nak nevez. A legfurcsább mégis a haja volt. Nagy, vaskos tincsekben csapkodta a derekát, ameddig leért és különös ékszerek csüngtek benne.
A fegyverei félelmetesek voltak. Egy hatalmas pengével vagdalta a hiúzt, ami ekkor már fájdalmasan nyávogott, ahogy a halálos fegyver tépkedte a húsát.
Nikikowashak elborzadva nézte, ahogy az a valami – vagy valaki, emberszerű testfelépítése alapján – elvágja a hiúz torkát, majd puszta kezét belevágja valahol a hiúz háta közepébe, és még az élő, jajveszékelő és saját vérében fuldokló állatot megfosztja a gerincétől, egy határozott mozdulattal kitépve azt a testből. A cree nem bírta tovább nézni, lekuporodott a szikla tövébe és rimánkodott a Nagy Szellemnek, hogy az a förtelmes valaki ne vegye észre őt. súlyos lépteket hallott, amik egyre csak távolodtak. Lassan kilesett a szikla mögül. A gyilkos lábnyomai mélyen belesüppedtek a hóba, amibe már beleitta magát a hiúz vére. Nikikowashak felkapta a tetemet, és elrohant vele a faluba.
A falusiak elhűlve nézték Nikikowashak feldúlt állapotban, kicsit sem eltúlzott beszámolóját kalandjáról, amit természetesen csak mutagotva tudott előadni. A vének leültek tanácskozni, míg Sebes Vidrát az anyja a sátrába rángatta. Leültette egy bölénybőrre és nagy komolyan leült vele szembe, megfogva a kezét és mélyen a szemeibe nézve.
- Nikikowashak, édes, drága, egy szem fiam. Itt az ideje, hogy beteljesítsd azt, amire a Nagy Szellem teremtett téged. Az a hatalmas medve-ember a furcsa hajjal egy szörnyeteg, ami azért jött ide a gonosz szellemek világából, hogy megölje a népünket. – rebegte Vörösbegy, az anya. Szemében könnycseppek csillogtak, ahogy belegondolt a végtelen mészárlásba, amibe ez a szörny kezdhet, ha valaki nem állítja meg.
Nyelt egyet, s erőt véve magán, megszorította fia kezét.
- Neked, Nikikowashak, szeretett fiam, neked kell megölnöd a szörnyet, mert azért adott nekünk téged a Nagy Szellem, hogy végigjárd Weetikhow Omachiw hadiösvényét. – Sebes Vidra nagyot nyelt és értetlenül nézett anyjára. Nem akart hinni fülének, ami olyan éles volt pedig, mint a rókáé.
Vörösbegy bátorítóan fia vállára helyezte remegő, pufók kezét.
- Testvéred, ki olyan sápadtan és hidegen bújt ki méhemből, mint egy jégcsap, s már akkor tudtam, hogy nincs benne élet, segíteni fog neked, amikor majd ott állsz a szörnnyel szemben és meg kell ölnöd. Csak Te teljesítheted a Nagy Szellem által küldött próféciát. – Nikikowashak nem akarta megbántani az anyját, de be kellett vallania, nem hitt abban, hogy ő lenne a nagy Szörny Vadász. De ígéretet tett anyjának, megszorította kezét, majd felpattant. Vörösbegy kirohant a sátorból, és meghirdette, hogy a fia megy, és végez a betolakodóval…
Nikikowashak hófehér harci festékkel felkenve, lándzsájával és íjával, valamint vadászkésével az erdőben járt. Elszántan gázolt a hóban, folyamatosan kémlelt és fülelt, látja- vagy hallja-e a szörnyet. Mélyen beszívta a hideg levegőt, ami marta a tüdejét, de nem törődött vele. Jó füle figyelmeztette, valami közeledik. Behúzódott egy fa mögé és már jött is…
…egy lovas katona. Egy kikent-kifent fehér ember, gőgösen ülve meg a pej lovat, ügetett éppen a lovon. Nikikowashak gyűlölte a fehéreket, ezért úgy döntött, nem öli meg, hanem csalétekként használja. Jó ötlet volt tőle.
Egy villám cikázott keresztül a fák között, belecsapódva a katona mellkasába, leverve őt hátasáról. Nikikowashak lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a hatalmas alak kilép a fák közül. Ráérősen a halott férfihoz sétált, majd a hátára rángatta, és megismételte az a gerinctépős mutatványt, aminek Nikikowashak volt szerencsés a szemtanúja lenni. Az indián ekkor előugrott, és egy nyilat lőtt a félelmetes szörny felé. A lény pont akkor fordult felé, így a nyíl lepattant a maszkjáról. Nikikowashak megdermedt.
A lény furcsa, eddig még nem hallott, kerregés szerű morgást hallatott, oldalra billentette a fejét és maszkja mögül Nikikowashakra nézett. Az indián megőrizte hideg vérét. A rémült ló nem messze tőle keresgélt most, immáron megnyugodva, élelem után a hóban. Sebes Vidra nézte az idegent, az idegen nézte őt. A lény kiszúrta, ahogy Nikikowashak a ló felé pillant, és kissé, épp hogy csak megmozdította a fejét. Ennyi elég volt Nikikowashaknak, mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdett a ló felé. Épp hogy elérte, egy villám csapódott be oda, ahol az előbb még futott. Felpattant az ismét halálra ijedt lóra, és sarkát az állat oldalába vágva vágtára ösztökélte. Tudta, nem szabadna menekülnie, de nem tudta, hogy a lény ilyen természetfeletti képességekkel bír. Ahogy vágtatott, érezte és hallotta, ahogy villámok csapódnak be mellettük. Csak azért nem találta még el egy sem, mert a fák között kellett cikáznia. De ha nyílt terepre érnek…
//Ez még természetesen nem a teljes, úgyhogy majd befejezem máskor, de most nincs időm rá//