a, Faj: ember
b, Nem: Nő
c, Név: Lizzy Redway
d, Becenév: Red
e, Születési dátum: 2155. 05. 31.
f, Születési hely: Birmingham
g, Foglalkozás vagy volt foglalkozása: Katona
h, Kor: 28
i, Felszerelés: L96 Sniper Rifle egy teljes tárral, M21A Combat Shotgun, lőszer nélkül. TNR Lámpa. M3 típusú személyi páncél.
Külső: 170 cm magas, vörös hajú, fehér bőrű nő. Izomzatán látszik, hogy katona, bár inkább szálkás, mintsem izomhegy. A karjain látszanak a hegek, melyet egy idegennel való találkozás alatt szerzett. A hátán pedig egy terebélyes nyoma maradt a xenomorphok vérének nyoma. A hegeket, igyekszik takarni, mivel nem ad túl jó képet róla.
Az edzésem közepén zavartak meg. Felkeltem a földről, és elindultam az ajtó felé. A kint állók igen türelmetlenek voltak, ezért meg sem törölköztem, dühösen az ajtóhoz léptem, és rácsaptam a panelre, az ajtó lassan kinyílt. Két vézna öltönyös férfi volt az.
- Lizzy Redway?- kérdezte az alacsonyabbik, szemüveges szőke férfi.
- Gondolom nem udvarolni jöttek…- Morogtam, és felkaptam a törölközőmet, a földről. – Mit akarnak?
- Nos, kisasszony, azért jöttünk, mert van néhány üres folt az aktájában, és azokat a helyeket akarjuk kitölteni – hebegte a másik, fekete hajú, ázsiai.
- Milyen hiányosságok? – mordultam fel, és elindultam vizet tölteni magamnak. A két alak zavarba jött, és hosszú percekig motyogtak, míg kibújt a szög a zsákból.
- 2180-tól egészen addig, hogy az űrállomásra jött. Elveszhettek az adatok, bizonyára valamelyik figyelmetlen emberünk…
- Azok az információk titkosítva voltak – vágtam közbe, és leültem a fotelomba, közben nagy kortyokat nyeltem a hűsítő vízből. Megráztam a fejemet, és kiengedtem a hosszú vörös tincseimet. – Ha érdekli önöket, mi történt, szerezzék meg a titkosított adatokat.
- Nézze hölgyem, működjön együtt, azt tudjuk, hogy Birmingham-ben született, 2155 Májusának végén, és azt is hogy van egy fegyvermérnöki diplomája. Sőt még azt is tudjuk, hogy nem talált munkát, és csatlakozott a katonasághoz, és…- Hadarta idegesen a szőke, mire én már eléggé felpaprikázva közbevágtam.
- Most hagyják el a lakásomat! Nem tudom, minek kell maguknak ez az információ, de takarodjanak a CMC-hez, kérdezzék tőlük, ha ők elmondják, jöjjenek vissza és mondják, el mit akarnak!- Üvöltöttem teli torokból, majd felpattantam, felvettem egy konyhakést, és megindultam feléjük. Ők lélekszakadva rontottak ki.
- Ezt még megkeserüli MS. Redway!- Szólt a reszketeg hang, a folyosóról. Én dühösen leültem a fotelembe, és visszagondoltam a karrieremre, amit katonaként töltöttem…
Azért küldtek minket, hogy ellátmányt szállítsunk. Nos, az ellátmány nem a bolygóra érkezett, hanem a földre kellett vinnünk, méghozzá egy furcsa lényt, az egyik gyarmatról. Azt mondták nehéz őket befogni, és óva intettek minket.
~ „Figyelmetlen katonákra nincs szükség! Aki nem koncentrál, az könnyen kerül a tápláléklánc aljára!” ~ Visszhangoztak fejemben az eligazításon hallottak. Én, mint mesterlövész, leszedni jöttem a küldetést hátráltató ellenfeleinket. Michael az egyik gyerekkori barátom, és a szakaszom vezetője, mellettem volt, és próbált lelkesíteni.
- Red, szuper lesz, ha sikeres a küldetés, akkor visszavonulhatunk, beköltözünk valami kisebb házba, és abból a pénzből, amit kapunk elélünk legalább 80 éves korunkig!- Ecsetelte hevesen Michael.
- Katona vagy, 80 év, nem túl optimista hozzáállás ez? – kérdeztem mosolyogva. Ő átkarolt és elindultunk, hogy egy jó időt, mélyálomban töltsünk. Mikor lecsukódott a kamra ajtaja, és én mélyálomba kerültem, álmodni kezdtem…
Hat éves voltam, anya épp egy pohár bort szürcsölgetett, bár már nem az elsőt. Én kisétáltam az udvarba, és körbepillantottam. Megláttam Michaelt, amint háttal nekem ült a pázsitjukon. Odarohantam hozzá, és ráköszöntem:
- Szia, Michael, hogy vagy? – kérdeztem, és szembe kerültem vele. Ő karikás szemekkel nézett fel rám, a teljesen ki volt száradva a fiú, és reszketett. Elkapta a vállaimat, és a földre nyomott. Rátérdelt a combjaimra, és az arcomhoz hajolt. Édeskés illata volt a szájának, mint a szőlőcukor.
- Red, Most a miénk leszel… Most a miénk…- szavai nyögésbe fulladtak, a szemei felakadtak, és vért köpött. Az arcomat beterítette a vér és genny keveréke. A pólója egy ponton kipúposodott, majd vér kezdett el szétterjedni a ruháján. Visítást hallottam, és valami fekete hosszúkás fejű valami szakadt ki a mellkasából, kifordítva a bordáit. Lefordult rólam, én pedig rohanni kezdtem. Egyenesen vissza anyához. Sírva álltam meg előtte, ő szinte rám se hederített.
- Anya Michael meghalt – hüppögtem, mire ő rám nézett, Felállt az ágyról, és lassan mintha lemállott volna a bőre alóla pedig egy hatalmas, banánfejű, fekete szörnyeteg lett. Sikítva rohantam ki a házból, de odakint már rengetegen voltak. Elfogtak…
Valami furcsa párás helyen ébredtem. Egy falhoz voltam ragasztva valami nyálkával, és előttem egy pókszerű dolog hevert. Már nem voltam kislány a mai nő voltam. Kapart a torkom, mint akkor, amikor kiszáradással vittek kórházba. Émelyegtem, valami megmozdult bennem. Egy hatalmas fekete árny közeledett. Más volt, mint az előzőek, több karja volt, és a feje sem úgy nézett ki, mint a többinek.
~ Red, a miénk vagy! Adj életet a gyermekünknek! ~Sivított valami szörnyű hang a fejemben. Ekkor valami hihetetlen fájdalom nyilallt a mellkasomba. Az én mellkasom is felrobbant, még láttam, hogy a dög eltűnik belőlem, és…
Felébredtem, körülöttem mindenki ébredezni kezdett. Én reszketve szálltam ki a kabinomból, és elindultam a szekrényem felé, de begörcsölt a bal lábam, elestem. Michael jött felsegíteni, ahogy ránéztem a rémálom képe villant fel a szemeim előtt, ijedtemben felsikítottam.
- Jól vagy? Mi történt? – kérdezte riadtan Michael. Felsegített, és átölelt.
- Semmi, sajnálom rémálmom volt – motyogtam, és megráztam a fejem. – Menjünk, öltözzünk fel, és nézzük meg, merre járunk!
Elindultunk a szekrényeinkhez, majd pedig a pilótafülkébe. Mich elfoglalta a helyét, és átnézte az adatokat.
- Még egy nap, és dokkolunk egy állomásra, ahonnan majd leszállunk a bolygóra, a gyarmatra- Mondta a férfi, és a panelen zongorázni kezdett. Pár pillanat múlva felugrott, és átkarolt. – Nem megyünk be az egyik raktárba, ahol kettesben lehetünk?
- Menjünk! – Válaszoltam csillogó tekintettel…
Befejeztem az elmélkedést, a múltam kísért ugyan, de le tudom gyűrni még ezt a rémes érzést. Lezuhanyoztam, és elindultam a találkámra. Egy sötétzöld pulóvert vettem fel, és az egyik fekete farmeromat. Az egyik kisebb bárban találkoztam Dean Holms-al, aki itt a Gateway-en mint mérnök dolgozik. Kedves fickó, bár néha túl pozitív gondolkozású. Abban reménykedik, hogy a Földet még meg lehet menteni, amit én már egyáltalán nem tartok valószínűnek.
Mikor odaértem, már várt, egy itallal maga előtt, és egy pohár whisky-vel. Leültem mellé, és belekortyoltam az italomba, majd mélyet sóhajtottam.
- Lizzy, nehéz napod volt? – kérdezte megértő hangon. Én bólintottam, majd leöntöttem a torkomon a maradék méregerős löttyöt. Rendeltem gyorsan még egyet, és hátradőltem. Dean, megfogta a kezem, és a szemembe nézett. – Lizzy, mi már hosszú ideje együtt vagyunk, és szeretnék…
- Szakítani akarsz? – kérdeztem nyersen, majd elhúztam a kezem. Ő szinte azonnal leizzadt, és a kezem után kapott.
- Öt csodálatos hónap volt veled, és nem véget vetni akarok neki, hanem… - Ebben a pillanatban jöttem rá mit akar kinyögni, már nem csak ő izzadt, engem is kivert a víz. Menekülni akartam ki abból a bárból, ki az űrbe. Csak menni, messze ahol nem találhat rám. – Lennél a feleségem?
Kimondta, én pedig vettem egy mély levegőt. Ő előhúzta a kis dobozt benne pedig, ha jól sejtettem egy gyűrűt.
- Dean, tényleg jó volt a veled töltött idő, de nem lehet – mondtam, közben az egyik szék lábára összpontosítottam a tekintetemet. – Én, vissza akarok menni, dolgozni, katonaként. Nem kockáztathatom az életem, ha valaki hazavár…
- Akkor ne tedd, maradj itt velem, itt meg tudnánk élni az én fizetésemből, és…
Nem hagytam neki tovább mondani mélyen a szemébe néztem, és felsóhajtottam.
- Dean, én nem a pénz miatt akarok visszamenni, hanem hogy bosszút álljak azokon a szemeteken, akik elvettek tőlem mindent. A munkámat, a bolygómat, a barátaimat és… - itt félbe hagytam a mondatot, még nem beszéltem neki Michael-ről. Nem is szándékoztam, ezért csak felálltam, és ránéztem a zokogás határán álló férfira. – Sajnálom, ez nem megy nekem…
Kisétáltam, ott hagytam egy gyűrűvel, mikor kiértem, még hallottam, ahogy valami erőset rendel. Dühös voltam, miért pont most állt elő ilyen dolgokkal, amikor újra csatlakozni akartam a sereghez. Ostoba férfi, mindig ilyen helyzetekben jön rájuk a dili…
Michael szorosan ölelt, nem volt rajtunk semmi, de nem fáztam. Az ő teste felmelegített, és a szenvedély is, ami kettőnk közt volt. Már órák óta szeretkeztünk, és végre volt egy rövid pihenőnk. Én az egyik ládára ültem, persze előtte felvettem a nadrágom, és a felsőm. Ő mosolyogva nézett. A szerelmes pillanatunkat egy sziréna törte meg. Azonnal öltöztünk, és kiindultunk a folyosóra. Michael a pilótafülkébe ment, én pedig a fegyverraktárba. Mikor felszerelkeztem megszólalt az általam szeretett férfi hangja a hangosbemondón át.
- „A vártnál előbb érkeztünk meg az állomáshoz. Letérhetett a pályájáról, valami hiba történhetett, azonnal megkezdjük a dokkolást.”
Felkészültünk mind, összesen tizenöt fős csapatunkban öt szintetikus, és tíz ember volt. Michet, Roadot, Ramirest, és Nogut régóta ismertem, a többieket kevésbé, de meg kellett bennük bíznom.
Mikor dokkoltunk, már az emberek harca késszen állig felfegyverkezve álltak ott, még Mich is. A szintetikusak pedig előre indultak biztosítani a terepet. Megkaptuk a jelzést, előre nyomultunk. Fegyverrel a kezünkben a sötét folyosókon. Csak a vészvilágítás működött, így lámpákkal mentünk előre. Road mellém ért.
- Hé, Red, miért is csatlakoztál a sereghez? Te is öngyilkos akarsz lenni, mint Ramires? – kérdezte suttogva. Ramires krákogni kezdett, és mellénk köpött.
- Apa is katona volt, sosem találkozhattam vele, talán ezért…- Mondtam, és fedeztem Michet, amikor befordult az egyik folyosón.
- Az is egy jó érv, mint már tudod, én szerettem volna megúszni néhány kisebb csínytevést…- Suttogta Road, persze Ramires azonnal közbevágott.
- A betöréses lopás nem éppen csínytevés…
Egy zaj miatt azonnal elült a beszélgetés. Hosszú nehéz percek ültek ránk, kerestük a zaj forrását, aztán hirtelen világosság tört ránk. Aktiválódott a világítás, az egyik ajtóban felbukkant előttünk Nogu. Vigyorgott, valószínű ő kapcsolta be a világítást. Így kissé biztosabban kutattuk át az állomás azon szintjét, ahova megérkeztünk. Nem találtunk egy embert sem, de néhány helyen lövésnyomok, és furcsa karmolások tarkították a folyosók falait. Feszültté váltunk, mert eddig még nem látott nyomokat is fel véltünk fedezni. Mich, Road, Nogu és én, a felsőbb szintekre mentünk, míg a többiek eloszlottak a létesítmény többi részén. Órákig haladtunk némán, amíg be nem érkezett az-az üzenet…
- „Hé, valami furcsa takony borítja a falakat itt, a lámpákat eltakarja a cucc… Hé, ott mozgást látok. Mi a fasz ez?" – majd csak lövések hangját hallottuk.
- Ramires… Válaszolj!- Üvöltött a kommunikátorba Michael, de hatástalanul. Azonnal elindultunk oda, és csak egyre riasztóbb üzenetek jöttek be a rádión. Mire leértünk, senkit sem találtunk meg. Friss vér borította a talajt, de holttest sehol.
- Mi a fasz csinál ilyet? Kinyírja, aztán elviszi a hullát? – tudakolta idegesen Nogu. Végül megtaláltuk, amit Ramires mondott a kommunikátorba. Az-az anyag mindent beborított, a falat, a padlót, a plafont, a paneleket. Mindent.
Sziszegést hallottunk, és a sötétből kibontakozott valami… Majdnem elejtettem a fegyveremet, amikor megláttam, mert a rémálmaim teremtménye testesült meg előttem. Azonnal rávetette magát Nogura, én tüzeltem. A banán alakú fejet szétvitte a lövés, a vére pedig ráömlött a feltépett torkú Japánra. A testfolyadéka belemarta magát a férfi koponyájába…
- Ha láttok valami ilyet, tűz, és vigyázzatok a vérével! – Üvöltött torkaszakadtából Mich, és előre indultunk. A következő ilyen dög fentről vetette ránk magát, történetesen rám. Végigkarmolta a bal kezemet, Michael, azonnal ellőtte a dög egyik lábát. A véréből pár csepp a bakancsomra cseppent, és marni kezdte. Két ujjam között, átmarta az acélt is, én felnéztem, és dühösen előre lendültem. Valami irányító központba lyukadtunk ki, bár nem voltunk benne biztosak a trutyi mindent beborított.
A falhoz ragasztva észrevettem Ramirest. Lefagytam úgy volt oda szegezve, ahogyan én a rémálmaimban. Mich azonnal odarohant, és elkezdte kiszabadítani őt, a vadászkésével. ÉN lefagytam, szinte meg sem bírtam mozdulni, csak Michael üvöltésére tértem magamhoz.
- Red, fedezz, tűnjünk el innen, irány a hajó!
Én azonnal a vállamhoz kaptam a fegyveremet, és amíg ő Ramirest cipelte, Road és én leszedtük a felénk közeledő dögöket. Siettünk, ahogy bírtunk, mire elértük a dokkállomást Road oldalát eltalálták néhány csapással, és alig tudta vonszolni magát. Én is több sebből véreztem már.
- Menjetek be! – Mordult fel Road, és leült a földre.
- Ne hülyéskedj már, menjünk innét! – Üvöltöttem rá, de ő csak mosolyogva ingatta a fejét.
- Nemsokára utolérnek, sokan vannak, ha betörnek a hajóba, akkor ti is meghaltok, már jönnek is, tünés!
Beértek minket, öt, vagy hat dögöt láttam meg elsőként, de a hangzavar sokkal többet sejtetett az árnyékok közt megbújva. Michael, és én bejutottunk. Ramires egy ideje már magánál volt, beszélni még nem tudott, de a szemeit kinyitotta. Kintről lövöldözés, visítás, és üvöltözés hallatszott. Mi gyorsan elmentünk a pilóta fülkébe, Michael leválasztotta a hajót az állomásról, és távolodni kezdtünk…
Órák teltek el, mi pedig a mélyálom kamrákhoz mentünk. Ramires már jobban érezte magát, ezért elindult a hajón sétálni, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Az emlékei arról, hogyan került be abba a furcsa anyagba, még nem tértek vissza, de kezdett jobban lenni.
- Ramires nincs túl sok ideje távol tőlünk? – kérdeztem halkan, Michael bólintott, majd elindult megkeresni őt. Én közben felkészültem a mélyálomra, a fegyveremet elzártam, és az egyik kabin mellé ültem. Kicsit fáztam, de elviselhető volt, tudtam nemsokára megjön a két fiú, és pihenhetünk. Már egy órája ücsörögtem ott, amikor megszólalt a hangosbemondó.
- „Red, feküdj be az egyik kamrába, később megyek, még betáplálok néhány adatot…” – Mich hangja keserű volt, és a várnál szomorúbb. Persze sok barátot veszítettünk el, ezért érthető volt. Befeküdtem a fülkébe, és, miközben lezárult a fedél, még hallottam Michael hangját…
- „Sajnálom Red, egy ilyen valami volt Ramiresben is. Bezártam, magammal együtt az egyik zsilipbe, még nem talált rám. Csak manuálisan tudom aktiválni a zsilipet… Meg akartam kérni a kezed... Szeretlek…”- Utána csak csend… Meg sem bírtam mozdulni, a rémálmok pedig a mélybe rántottak…
Felkészültem elhagyni a Gateway-t. Csak percek kérdése volt, minden papírt elintéztem már. A Mars felé vettem az utam, hogy ismét beálljak egy gyalognak ebben a nagy sakkjátszmában. Most dőlt el végleg bennem, hogy bosszút kell álljak, harcolnom kell, és nem bujkálni. Mikor beléptem volna a hajóba valaki a nevem kiáltotta:
- MS. Redway, megkaptuk az iratokat, miért nem árulta el ezt nekünk? – kérdezte a szőke fickó, aki már korábban nálam járt. Én megingattam a fejem.
- A maguk dolga kideríteni ezeket, és mellesleg gyűlölök a múltamról beszélni! – Mordultam fel és a hajó felé indultam.
- Még egy adat hiányzik, meddig volt mélyálomban? – hallatszott az utolsó kérdés. Én beléptem a hajóba, és odavetettem nekik:
- Tíz undorító évig!
Az út hosszú volt, megint csak rémálmok gyötörtek, újra és újra a xenomorphok, és Michael… Végül odaértünk, a maradék papírmunkát elvégeztem, és újra felvettem a szolgálatot. Megint fegyvert fogtam, hogy egy-két segget szétrúghassak.
b, Nem: Nő
c, Név: Lizzy Redway
d, Becenév: Red
e, Születési dátum: 2155. 05. 31.
f, Születési hely: Birmingham
g, Foglalkozás vagy volt foglalkozása: Katona
h, Kor: 28
i, Felszerelés: L96 Sniper Rifle egy teljes tárral, M21A Combat Shotgun, lőszer nélkül. TNR Lámpa. M3 típusú személyi páncél.
Külső: 170 cm magas, vörös hajú, fehér bőrű nő. Izomzatán látszik, hogy katona, bár inkább szálkás, mintsem izomhegy. A karjain látszanak a hegek, melyet egy idegennel való találkozás alatt szerzett. A hátán pedig egy terebélyes nyoma maradt a xenomorphok vérének nyoma. A hegeket, igyekszik takarni, mivel nem ad túl jó képet róla.
Az edzésem közepén zavartak meg. Felkeltem a földről, és elindultam az ajtó felé. A kint állók igen türelmetlenek voltak, ezért meg sem törölköztem, dühösen az ajtóhoz léptem, és rácsaptam a panelre, az ajtó lassan kinyílt. Két vézna öltönyös férfi volt az.
- Lizzy Redway?- kérdezte az alacsonyabbik, szemüveges szőke férfi.
- Gondolom nem udvarolni jöttek…- Morogtam, és felkaptam a törölközőmet, a földről. – Mit akarnak?
- Nos, kisasszony, azért jöttünk, mert van néhány üres folt az aktájában, és azokat a helyeket akarjuk kitölteni – hebegte a másik, fekete hajú, ázsiai.
- Milyen hiányosságok? – mordultam fel, és elindultam vizet tölteni magamnak. A két alak zavarba jött, és hosszú percekig motyogtak, míg kibújt a szög a zsákból.
- 2180-tól egészen addig, hogy az űrállomásra jött. Elveszhettek az adatok, bizonyára valamelyik figyelmetlen emberünk…
- Azok az információk titkosítva voltak – vágtam közbe, és leültem a fotelomba, közben nagy kortyokat nyeltem a hűsítő vízből. Megráztam a fejemet, és kiengedtem a hosszú vörös tincseimet. – Ha érdekli önöket, mi történt, szerezzék meg a titkosított adatokat.
- Nézze hölgyem, működjön együtt, azt tudjuk, hogy Birmingham-ben született, 2155 Májusának végén, és azt is hogy van egy fegyvermérnöki diplomája. Sőt még azt is tudjuk, hogy nem talált munkát, és csatlakozott a katonasághoz, és…- Hadarta idegesen a szőke, mire én már eléggé felpaprikázva közbevágtam.
- Most hagyják el a lakásomat! Nem tudom, minek kell maguknak ez az információ, de takarodjanak a CMC-hez, kérdezzék tőlük, ha ők elmondják, jöjjenek vissza és mondják, el mit akarnak!- Üvöltöttem teli torokból, majd felpattantam, felvettem egy konyhakést, és megindultam feléjük. Ők lélekszakadva rontottak ki.
- Ezt még megkeserüli MS. Redway!- Szólt a reszketeg hang, a folyosóról. Én dühösen leültem a fotelembe, és visszagondoltam a karrieremre, amit katonaként töltöttem…
Melléklet a titkosított aktákból:
Név: Lizzy Redway
Születési dátum: 2155.5.31
Születési hely: Birmingham
Rang: Tizedes
Küldetés: Ellátmányt szállítás.
Dátum: 2180.03.12
Név: Lizzy Redway
Születési dátum: 2155.5.31
Születési hely: Birmingham
Rang: Tizedes
Küldetés: Ellátmányt szállítás.
Dátum: 2180.03.12
Azért küldtek minket, hogy ellátmányt szállítsunk. Nos, az ellátmány nem a bolygóra érkezett, hanem a földre kellett vinnünk, méghozzá egy furcsa lényt, az egyik gyarmatról. Azt mondták nehéz őket befogni, és óva intettek minket.
~ „Figyelmetlen katonákra nincs szükség! Aki nem koncentrál, az könnyen kerül a tápláléklánc aljára!” ~ Visszhangoztak fejemben az eligazításon hallottak. Én, mint mesterlövész, leszedni jöttem a küldetést hátráltató ellenfeleinket. Michael az egyik gyerekkori barátom, és a szakaszom vezetője, mellettem volt, és próbált lelkesíteni.
- Red, szuper lesz, ha sikeres a küldetés, akkor visszavonulhatunk, beköltözünk valami kisebb házba, és abból a pénzből, amit kapunk elélünk legalább 80 éves korunkig!- Ecsetelte hevesen Michael.
- Katona vagy, 80 év, nem túl optimista hozzáállás ez? – kérdeztem mosolyogva. Ő átkarolt és elindultunk, hogy egy jó időt, mélyálomban töltsünk. Mikor lecsukódott a kamra ajtaja, és én mélyálomba kerültem, álmodni kezdtem…
Hat éves voltam, anya épp egy pohár bort szürcsölgetett, bár már nem az elsőt. Én kisétáltam az udvarba, és körbepillantottam. Megláttam Michaelt, amint háttal nekem ült a pázsitjukon. Odarohantam hozzá, és ráköszöntem:
- Szia, Michael, hogy vagy? – kérdeztem, és szembe kerültem vele. Ő karikás szemekkel nézett fel rám, a teljesen ki volt száradva a fiú, és reszketett. Elkapta a vállaimat, és a földre nyomott. Rátérdelt a combjaimra, és az arcomhoz hajolt. Édeskés illata volt a szájának, mint a szőlőcukor.
- Red, Most a miénk leszel… Most a miénk…- szavai nyögésbe fulladtak, a szemei felakadtak, és vért köpött. Az arcomat beterítette a vér és genny keveréke. A pólója egy ponton kipúposodott, majd vér kezdett el szétterjedni a ruháján. Visítást hallottam, és valami fekete hosszúkás fejű valami szakadt ki a mellkasából, kifordítva a bordáit. Lefordult rólam, én pedig rohanni kezdtem. Egyenesen vissza anyához. Sírva álltam meg előtte, ő szinte rám se hederített.
- Anya Michael meghalt – hüppögtem, mire ő rám nézett, Felállt az ágyról, és lassan mintha lemállott volna a bőre alóla pedig egy hatalmas, banánfejű, fekete szörnyeteg lett. Sikítva rohantam ki a házból, de odakint már rengetegen voltak. Elfogtak…
Valami furcsa párás helyen ébredtem. Egy falhoz voltam ragasztva valami nyálkával, és előttem egy pókszerű dolog hevert. Már nem voltam kislány a mai nő voltam. Kapart a torkom, mint akkor, amikor kiszáradással vittek kórházba. Émelyegtem, valami megmozdult bennem. Egy hatalmas fekete árny közeledett. Más volt, mint az előzőek, több karja volt, és a feje sem úgy nézett ki, mint a többinek.
~ Red, a miénk vagy! Adj életet a gyermekünknek! ~Sivított valami szörnyű hang a fejemben. Ekkor valami hihetetlen fájdalom nyilallt a mellkasomba. Az én mellkasom is felrobbant, még láttam, hogy a dög eltűnik belőlem, és…
Felébredtem, körülöttem mindenki ébredezni kezdett. Én reszketve szálltam ki a kabinomból, és elindultam a szekrényem felé, de begörcsölt a bal lábam, elestem. Michael jött felsegíteni, ahogy ránéztem a rémálom képe villant fel a szemeim előtt, ijedtemben felsikítottam.
- Jól vagy? Mi történt? – kérdezte riadtan Michael. Felsegített, és átölelt.
- Semmi, sajnálom rémálmom volt – motyogtam, és megráztam a fejem. – Menjünk, öltözzünk fel, és nézzük meg, merre járunk!
Elindultunk a szekrényeinkhez, majd pedig a pilótafülkébe. Mich elfoglalta a helyét, és átnézte az adatokat.
- Még egy nap, és dokkolunk egy állomásra, ahonnan majd leszállunk a bolygóra, a gyarmatra- Mondta a férfi, és a panelen zongorázni kezdett. Pár pillanat múlva felugrott, és átkarolt. – Nem megyünk be az egyik raktárba, ahol kettesben lehetünk?
- Menjünk! – Válaszoltam csillogó tekintettel…
Befejeztem az elmélkedést, a múltam kísért ugyan, de le tudom gyűrni még ezt a rémes érzést. Lezuhanyoztam, és elindultam a találkámra. Egy sötétzöld pulóvert vettem fel, és az egyik fekete farmeromat. Az egyik kisebb bárban találkoztam Dean Holms-al, aki itt a Gateway-en mint mérnök dolgozik. Kedves fickó, bár néha túl pozitív gondolkozású. Abban reménykedik, hogy a Földet még meg lehet menteni, amit én már egyáltalán nem tartok valószínűnek.
Mikor odaértem, már várt, egy itallal maga előtt, és egy pohár whisky-vel. Leültem mellé, és belekortyoltam az italomba, majd mélyet sóhajtottam.
- Lizzy, nehéz napod volt? – kérdezte megértő hangon. Én bólintottam, majd leöntöttem a torkomon a maradék méregerős löttyöt. Rendeltem gyorsan még egyet, és hátradőltem. Dean, megfogta a kezem, és a szemembe nézett. – Lizzy, mi már hosszú ideje együtt vagyunk, és szeretnék…
- Szakítani akarsz? – kérdeztem nyersen, majd elhúztam a kezem. Ő szinte azonnal leizzadt, és a kezem után kapott.
- Öt csodálatos hónap volt veled, és nem véget vetni akarok neki, hanem… - Ebben a pillanatban jöttem rá mit akar kinyögni, már nem csak ő izzadt, engem is kivert a víz. Menekülni akartam ki abból a bárból, ki az űrbe. Csak menni, messze ahol nem találhat rám. – Lennél a feleségem?
Kimondta, én pedig vettem egy mély levegőt. Ő előhúzta a kis dobozt benne pedig, ha jól sejtettem egy gyűrűt.
- Dean, tényleg jó volt a veled töltött idő, de nem lehet – mondtam, közben az egyik szék lábára összpontosítottam a tekintetemet. – Én, vissza akarok menni, dolgozni, katonaként. Nem kockáztathatom az életem, ha valaki hazavár…
- Akkor ne tedd, maradj itt velem, itt meg tudnánk élni az én fizetésemből, és…
Nem hagytam neki tovább mondani mélyen a szemébe néztem, és felsóhajtottam.
- Dean, én nem a pénz miatt akarok visszamenni, hanem hogy bosszút álljak azokon a szemeteken, akik elvettek tőlem mindent. A munkámat, a bolygómat, a barátaimat és… - itt félbe hagytam a mondatot, még nem beszéltem neki Michael-ről. Nem is szándékoztam, ezért csak felálltam, és ránéztem a zokogás határán álló férfira. – Sajnálom, ez nem megy nekem…
Kisétáltam, ott hagytam egy gyűrűvel, mikor kiértem, még hallottam, ahogy valami erőset rendel. Dühös voltam, miért pont most állt elő ilyen dolgokkal, amikor újra csatlakozni akartam a sereghez. Ostoba férfi, mindig ilyen helyzetekben jön rájuk a dili…
Michael szorosan ölelt, nem volt rajtunk semmi, de nem fáztam. Az ő teste felmelegített, és a szenvedély is, ami kettőnk közt volt. Már órák óta szeretkeztünk, és végre volt egy rövid pihenőnk. Én az egyik ládára ültem, persze előtte felvettem a nadrágom, és a felsőm. Ő mosolyogva nézett. A szerelmes pillanatunkat egy sziréna törte meg. Azonnal öltöztünk, és kiindultunk a folyosóra. Michael a pilótafülkébe ment, én pedig a fegyverraktárba. Mikor felszerelkeztem megszólalt az általam szeretett férfi hangja a hangosbemondón át.
- „A vártnál előbb érkeztünk meg az állomáshoz. Letérhetett a pályájáról, valami hiba történhetett, azonnal megkezdjük a dokkolást.”
Felkészültünk mind, összesen tizenöt fős csapatunkban öt szintetikus, és tíz ember volt. Michet, Roadot, Ramirest, és Nogut régóta ismertem, a többieket kevésbé, de meg kellett bennük bíznom.
Mikor dokkoltunk, már az emberek harca késszen állig felfegyverkezve álltak ott, még Mich is. A szintetikusak pedig előre indultak biztosítani a terepet. Megkaptuk a jelzést, előre nyomultunk. Fegyverrel a kezünkben a sötét folyosókon. Csak a vészvilágítás működött, így lámpákkal mentünk előre. Road mellém ért.
- Hé, Red, miért is csatlakoztál a sereghez? Te is öngyilkos akarsz lenni, mint Ramires? – kérdezte suttogva. Ramires krákogni kezdett, és mellénk köpött.
- Apa is katona volt, sosem találkozhattam vele, talán ezért…- Mondtam, és fedeztem Michet, amikor befordult az egyik folyosón.
- Az is egy jó érv, mint már tudod, én szerettem volna megúszni néhány kisebb csínytevést…- Suttogta Road, persze Ramires azonnal közbevágott.
- A betöréses lopás nem éppen csínytevés…
Egy zaj miatt azonnal elült a beszélgetés. Hosszú nehéz percek ültek ránk, kerestük a zaj forrását, aztán hirtelen világosság tört ránk. Aktiválódott a világítás, az egyik ajtóban felbukkant előttünk Nogu. Vigyorgott, valószínű ő kapcsolta be a világítást. Így kissé biztosabban kutattuk át az állomás azon szintjét, ahova megérkeztünk. Nem találtunk egy embert sem, de néhány helyen lövésnyomok, és furcsa karmolások tarkították a folyosók falait. Feszültté váltunk, mert eddig még nem látott nyomokat is fel véltünk fedezni. Mich, Road, Nogu és én, a felsőbb szintekre mentünk, míg a többiek eloszlottak a létesítmény többi részén. Órákig haladtunk némán, amíg be nem érkezett az-az üzenet…
- „Hé, valami furcsa takony borítja a falakat itt, a lámpákat eltakarja a cucc… Hé, ott mozgást látok. Mi a fasz ez?" – majd csak lövések hangját hallottuk.
- Ramires… Válaszolj!- Üvöltött a kommunikátorba Michael, de hatástalanul. Azonnal elindultunk oda, és csak egyre riasztóbb üzenetek jöttek be a rádión. Mire leértünk, senkit sem találtunk meg. Friss vér borította a talajt, de holttest sehol.
- Mi a fasz csinál ilyet? Kinyírja, aztán elviszi a hullát? – tudakolta idegesen Nogu. Végül megtaláltuk, amit Ramires mondott a kommunikátorba. Az-az anyag mindent beborított, a falat, a padlót, a plafont, a paneleket. Mindent.
Sziszegést hallottunk, és a sötétből kibontakozott valami… Majdnem elejtettem a fegyveremet, amikor megláttam, mert a rémálmaim teremtménye testesült meg előttem. Azonnal rávetette magát Nogura, én tüzeltem. A banán alakú fejet szétvitte a lövés, a vére pedig ráömlött a feltépett torkú Japánra. A testfolyadéka belemarta magát a férfi koponyájába…
- Ha láttok valami ilyet, tűz, és vigyázzatok a vérével! – Üvöltött torkaszakadtából Mich, és előre indultunk. A következő ilyen dög fentről vetette ránk magát, történetesen rám. Végigkarmolta a bal kezemet, Michael, azonnal ellőtte a dög egyik lábát. A véréből pár csepp a bakancsomra cseppent, és marni kezdte. Két ujjam között, átmarta az acélt is, én felnéztem, és dühösen előre lendültem. Valami irányító központba lyukadtunk ki, bár nem voltunk benne biztosak a trutyi mindent beborított.
A falhoz ragasztva észrevettem Ramirest. Lefagytam úgy volt oda szegezve, ahogyan én a rémálmaimban. Mich azonnal odarohant, és elkezdte kiszabadítani őt, a vadászkésével. ÉN lefagytam, szinte meg sem bírtam mozdulni, csak Michael üvöltésére tértem magamhoz.
- Red, fedezz, tűnjünk el innen, irány a hajó!
Én azonnal a vállamhoz kaptam a fegyveremet, és amíg ő Ramirest cipelte, Road és én leszedtük a felénk közeledő dögöket. Siettünk, ahogy bírtunk, mire elértük a dokkállomást Road oldalát eltalálták néhány csapással, és alig tudta vonszolni magát. Én is több sebből véreztem már.
- Menjetek be! – Mordult fel Road, és leült a földre.
- Ne hülyéskedj már, menjünk innét! – Üvöltöttem rá, de ő csak mosolyogva ingatta a fejét.
- Nemsokára utolérnek, sokan vannak, ha betörnek a hajóba, akkor ti is meghaltok, már jönnek is, tünés!
Beértek minket, öt, vagy hat dögöt láttam meg elsőként, de a hangzavar sokkal többet sejtetett az árnyékok közt megbújva. Michael, és én bejutottunk. Ramires egy ideje már magánál volt, beszélni még nem tudott, de a szemeit kinyitotta. Kintről lövöldözés, visítás, és üvöltözés hallatszott. Mi gyorsan elmentünk a pilóta fülkébe, Michael leválasztotta a hajót az állomásról, és távolodni kezdtünk…
Órák teltek el, mi pedig a mélyálom kamrákhoz mentünk. Ramires már jobban érezte magát, ezért elindult a hajón sétálni, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét. Az emlékei arról, hogyan került be abba a furcsa anyagba, még nem tértek vissza, de kezdett jobban lenni.
- Ramires nincs túl sok ideje távol tőlünk? – kérdeztem halkan, Michael bólintott, majd elindult megkeresni őt. Én közben felkészültem a mélyálomra, a fegyveremet elzártam, és az egyik kabin mellé ültem. Kicsit fáztam, de elviselhető volt, tudtam nemsokára megjön a két fiú, és pihenhetünk. Már egy órája ücsörögtem ott, amikor megszólalt a hangosbemondó.
- „Red, feküdj be az egyik kamrába, később megyek, még betáplálok néhány adatot…” – Mich hangja keserű volt, és a várnál szomorúbb. Persze sok barátot veszítettünk el, ezért érthető volt. Befeküdtem a fülkébe, és, miközben lezárult a fedél, még hallottam Michael hangját…
- „Sajnálom Red, egy ilyen valami volt Ramiresben is. Bezártam, magammal együtt az egyik zsilipbe, még nem talált rám. Csak manuálisan tudom aktiválni a zsilipet… Meg akartam kérni a kezed... Szeretlek…”- Utána csak csend… Meg sem bírtam mozdulni, a rémálmok pedig a mélybe rántottak…
Felkészültem elhagyni a Gateway-t. Csak percek kérdése volt, minden papírt elintéztem már. A Mars felé vettem az utam, hogy ismét beálljak egy gyalognak ebben a nagy sakkjátszmában. Most dőlt el végleg bennem, hogy bosszút kell álljak, harcolnom kell, és nem bujkálni. Mikor beléptem volna a hajóba valaki a nevem kiáltotta:
- MS. Redway, megkaptuk az iratokat, miért nem árulta el ezt nekünk? – kérdezte a szőke fickó, aki már korábban nálam járt. Én megingattam a fejem.
- A maguk dolga kideríteni ezeket, és mellesleg gyűlölök a múltamról beszélni! – Mordultam fel és a hajó felé indultam.
- Még egy adat hiányzik, meddig volt mélyálomban? – hallatszott az utolsó kérdés. Én beléptem a hajóba, és odavetettem nekik:
- Tíz undorító évig!
Az út hosszú volt, megint csak rémálmok gyötörtek, újra és újra a xenomorphok, és Michael… Végül odaértünk, a maradék papírmunkát elvégeztem, és újra felvettem a szolgálatot. Megint fegyvert fogtam, hogy egy-két segget szétrúghassak.
az első lehetőséggel élnék, szeretnék játékkal előrelépni a ranglétrán 
Úgy mindig izgalmasabb