Faj: Ember
Nem: Nő
Név: Natasha Eicca
Becenév: Dühöngő
Születési dátum: 2172. Október 16.
Születési hely: Föld bolygó, Európa, Finnország, Helsinki
Rang: Őrvezető
Foglalkozás vagy volt foglalkozása: Szülei kutatási és fejlesztési projektjeiben segédkezett, haláluk után a Tengerészgyalogsághoz jelentkezett.
Külső és belső jellem: 168 cm magas, fehér bőrű, rövid, vörös hajú, kék szemek. Sportos, arányos testalkatú.
Egy igazi, tűzről pattant, szókimondó, fejjel a falnak típusú leányzó. Nem hagyja magát, ami a szívén, az a száján. A tiszteletet megadja mindenkinek, de ha vét valaki ellene, az örökre eltemeti magát a szemében. Türelmetlen típus. Szeret tanulni, utazni. Szülei elvesztését egy kissé az idegei megsínylették, ezért néha váratlanul dührohamai vannak. Beceneve is innen ered, társai ragasztják rá. Társai kissé óvatosak vele szemben. Ennek ellenére szereti a társaságot, a szórakozást, bár ez utóbbiban nem sokszor volt része. Imádja a metal és rock zenéket, s ezekben a stílusokban is szokott öltözködni. Imádja Steel és Martens bakancsait viselni. A lánc az oldaláról sosem marad el.
Felszerelés: Egy yautja hosszú penge, amit apja közvetlen a halála előtt neki ajándékozott.
A csuklójára egy bőrszíj van tekerve, a bőrszíjon pedig egy toll medál csüng.
Egy muzeális értékű, nagyon régi, mp3 lejátszó, tele zenékkel.
Egy apró adathordozó computer, amelyen emlékek, információk, fejlesztések, és egy yautja „szótár” is található.
Előtörténet:
- Boldog Születésnapot! – kiáltott fel apa, amint a szűk kis kórterembe lépett. Anya épp a vérvizsgálat eredményeit fürkészte, de mikor felpillantott, elmosolyodott. Az asztal szélén ücsörögve szorítottam a vattát még a kezemhez, de apa jöttére felnevettem.
- Na, mit hoztam az én 19 éves, felnőtt leányomnak? Hm? – kérdezte duruzsoló hangon.
- Nem tudom. – vállat vontam, de a vigyor kiült a képemre.
- Na, találgass!
Anya az asztalra tette a papírokat, majd az íróasztalnak dőlve figyelt minket.
- Hm… Egy makett? – kérdeztem,
- Nem. – ingatta fejét apám.
- Egy saját fejlesztésű, katonai gépfegyver? – csillant fel a szemem.
- Nem, nem – nevetett apa.
- Egy házi állat? – néztem gyanúsan apa háta mögé, hátha valami ketrecet pillantok meg a földön.
- Ugyan kérlek. Tudod, hogy nem tarthatunk állatot. – mondta apa.
- Igaz. – mondtam kissé csüggedten.
Néhány pillanatig gondolkoztam, aztán komoly tekintettel apa szemébe néztem.
- A nyaralás valami egzotikus, idegenektől mentes bolygóra, ahol végre együtt lehet a család békében, munka és félelem nélkül? Amire már kicsi korom óta várok?
Kérdésem váratlan volt szüleim számára. Apa arcára döbbenet ült ki, anya zavartan elfordította a tekintetét. Néma, kínos csend következett. Mivel tudtam a választ, inkább így szóltam:
- Bocsánat. Ostoba feltételezés volt.
Apa arca komorságot tükrözött, némán kihúzott egy fém dobozt a fehér köpenye belső zsebéből, majd átnyújtotta nekem.
- Sajnálom, de most csak ennyivel szolgálhatok. – mondta nyersen, az előbbi vidám hangulat mintha nem is lett volna.
A vattát magam mellé tettem, átvettem a dobozt, és végig simítottam a fedelén. Hideg, és sima volt. Lassan, de biztos mozdulattal kinyitottam, s meglepetésemre egy bőrtok volt a doboz belsejében. Kivettem a bőrtokot, kinyitottam, s a markolatánál fogva kihúztam a tartalmát. Egy csodás, tiszta, mesteri munka. Gyönyörű vonalait, mintha egy festő rajzolta volna a térbe. A penge csillogásában láttam saját tükörképem. Szerfölött könnyűnek találtam. Ezüstös csillogása kápráztatta szemeim, elmém alig tudta felfogni, hogy mit tartok a kezemben. Aztán átvillant az agyamon, hogy egy ilyen csodát nem alkothat emberi kéz. Vagy mégis? Apára néztem, aki mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt:
- Csodás, nem igaz? – kérdezte halvány mosollyal. – Egy idegené ez a penge. Jobb, ha nem tudod, hogy jutottam hozzá. De azért adom neked, mert tudom, hogy hasznodra válik.
Mellém ült az asztalra, magához vonta anyát, átkarolta a derekát, nekem pedig a vállamat.
- Tudod Nat, anyád és én sokat dolgozunk. Azt is tudod nagyjából, hogy miért. Tudom, hogy kicsi korod óta, igazából ki sem mozdultál a bázis biztonságából, és megértem, hogy vágysz a kinti világra. De sajnos nem ígérhetem, hogy velünk fogod elhagyni a bázist, felfedezni a galaxist. Te el fogsz menni innen, új kalandok, új világok várnak rád. Szép, és jó dolgok, ugyanakkor rémálmok kísérnek majd. Sajnos azt sem ígérhetem, hogy megéred majd a béke korszakát, egy biztos, mi anyáddal biztosan nem. De azon dolgozunk, hogy előbb beköszöntsön. Sajnálom Nat, ha csalódást okoztunk neked… - a hangja elcsuklott.
Anya megcirógatta apa arcát, és átölelte a nyakát. Csendben néztem őket, majd hozzájuk bújtam, mint egyszer nagyon – nagyon régen, kicsi gyerekként. Átöleltek, és nem is sejtettem, hogy a rémálom, amiről apa beszélt nagyon hamar meg is érkezik.
A riasztó szakította meg az idilli pillanatot. A vörös riadó fények az egész bázis területén villogtak, a vijjogó hangok minden hangszóróból üvöltöttek. Apa felpattant, és az ajtó felé iramodott, mire a hangosbemondóban az ő és anya nevét üvöltötte a parancsnok, hogy azonnal jöjjenek a kísérleti dokkba. Mire egyet pislantottam, már egyedül voltam a kórteremben.
- Már megint valami szivárgás. – gondoltam keserűen.
Mivel nem akartam egyedül lenni, úgy döntöttem visszamegyek a családok részére kialakított blokkokba, és eldicsekszem a kicsiknek újonnan kapott ajándékommal. Felcsatoltam az övemre a pengét, és útnak indultam. Katonák, tudósok, szerelők rohantak el mellettem, nem egyszer.
- Biztos valamelyik fő vezeték. – gondoltam, ha ennyi embert megmozgósított a baj.
Kisidő múlva az ebédlőnél lyukadtam ki, bár nem ez volt az eredeti célom. A terem üres volt. A riasztók még mindig nem hallgattak el, a lámpák tovább égtek.
- Ne már! – mondtam rekedten, és csalódottan tovább mentem. – Pedig itt mindig akad valaki.
Végül elértem a családi helységeket, de se szülőt, se gyereket nem találtam.
- Hova a francba ment mindenki? – kiáltottam fel dühösen.
Kérdésemre egy hatalmas robbanás volt a válasz. Mikor fölálltam, első gondolatom a kísérleti blokkban tartózkodók körül forgott.
- Azonnal oda kell mennem. – sarkon fordultam és futásnak eredtem.
A riasztó hangja visítva a fülembe kúszott, a vörös fény beborította a romos folyosókat. Néha mintha fegyverropogást hallottam volna, de azt hittem, csak képzelődöm. De ahogy egyre közelebb jutottam célomhoz, már nem csak képzelődésnek tűnt. Sikolyok és égett hús szag terjengett a levegőben. Ahogy elszaladtam az egyik zsilipajtó mellett, belerúgtam egy puha valamibe. Megálltam, de mikor lepillantottam, megbántam, hogy ezt tettem. A parancsnok véres feje gurult tovább a padlón. Elkapott a hányinger és a szívembe markolt a félelem. Magamra parancsoltam, és tovább szaladtam. Végül elértem a kísérleti blokk bejárati zsilip ajtajához. Itt volt a legelviselhetetlenebb a bűz szag. A földön egy elejtett lángszórót láttam, fölkaptam, majd az ajtóhoz léptem. Mielőtt beléptem, körülnéztem a folyóson. Most vettem csak észre igazán, mennyire egyedül vagyok. A riasztó hangján kívül semmit sem hallottam. A romos folyosó vörös fényben táncolt.
- Nem vagyok egy vallásos valaki, de könyörgöm, ha valaki hall most engem, add meg, hogy ne lássak olyat, amit nem akarok! – motyogtam a könnyeimmel küszködve.
Soha többé nem fohászkodtam…
Az ajtó kitárult, és én beléptem a helyiségbe. A szemem előtt hullák vérbe fagyva, a computerek és tartályok sokaságai felrobbantva, megrongálva. Ám mindez mellékes volt. Ami a romos tartályok közt üvöltött az még vérfagyasztóbb volt. A hatalmas idegen diadalittasan üvöltött, ahogy apám testét pengéivel átszúrva a levegőbe emelte. Apám szájából vér buggyant. Anyám feje a lény övén, mint valami trófea csüngött. Ott álltam döbbentem, lefagyva, mozdulatlanul. Nem egész egy órája az a két ember, akiket szerettem, még átölelt, és beszélt hozzám. Most pedig egy… egy szörnyeteg, levágta őket…
Az elmémben elpattant valami. Nem tudom mi. Máig nem tudom. De ott nem is érdekelt. Csak azt éreztem, hogy forró a tarkóm, és meghúzom a ravaszt. A láng kicsapott a lény felé. A diadalittas üvöltésből meglepett üvöltés lett. A lényt falták a lángok, arcomra őrült vigyor ült ki. A tárat teljesen kiürítettem. Nem számított. Eldobtam a lángszórót. A lény eldobta apám szenes holttestét, és dühödten felém fordult. A pofája megégett, méghozzá elég csúnyán. Elégedetten vigyorogtam. Cserregve, artikulátlan hangokat kiadva közelített felém. A félelem arra ösztökélt, hogy meneküljek, de elmém oda cövekelt az ajtóba. Vártam a halált. Már nem számított, mi lesz. Valahonnan sziszegő hangokat hallottam. Fekete árnyak úsztak el a falak mellett. A kísérleti alanyok…
Mit számít? A lény apró szemeibe néztem. Az égett hús szaga… Undorító, zöldes vér csorgott sebesült karjából. Nem mozdultam. Felemelte ikerpengét tartó karját. Le fog sújtani. Úgy végzem, mint mindenki. Fölém tornyosult, és hörögve csettegett valamit.
- Bpi-de – suttogtam, mert egyszer azt mondta apa, ez azt jelenti, halál a yautják nyelvén.
Lehunytam a szemem, és vártam a csapást. Ám nem történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a harcos a hátam mögé pillant, keze leengedve. Cserregett, mintha beszélne valakivel. Hátra akartam pillantani, hogy lássam, ki az, de ekkor ütés érte a tarkóm, és elsötétült a világ…
Cserregés, csettegés… Fáj a karom… Húznak a földön… Nem tudom kinyitni a szemem… Nem érzem a másik karom… Hol vagyok?
Nem érzek szagokat, alig fogok föl valamit az egészből. Mindjárt elájulok megint... [/color]
- Hall… valaki? – kérdezem erőtlenül.
Nincs válasz, de a cserregés abbamarad. Még mindig húznak.
- Könyörgöm… - suttogom. - Könyör… - nem tudom befejezni, mert elengednek, és kemény földre csapódok.
Érzem, hogy leguggol valaki hozzám. Cserreg, majd, mintha rádiót állítanának, megszólal valahonnan távolról egy emberi hang:
- Meg… találnak… majd… jönnek… az ’mber…ek…
A levegőbe kapok, és elkapok egy kezet. A kéz érdes, hosszú körmöt tapintok. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. A háttérben felháborodott hangokat hallok. A társai? Kinyújtom a másik kezem, és a maszkja vonalait tapintom. Sok minta van bele vésve. Mintha a memóriámba égetném a vonalakat.
- H'chak! – mondom erőtlenül, és megszorítom az ismeretlen kezét. Nem fogom elfelejteni… Ismét a sötétségbe zuhanok…
Kinyitottam a szemem. Felültem az ágyon. Az emberi hajó a bázis felé, ami talán új életet ad nekem, lassan úszott az űrben. Megfeleltem a gyarmatügyiek elvárásainak, bár egy kissé kételkedtem abban, hogy felvesznek a tengerészgyalogsághoz. Még nem tudom, hová helyeznek. Tök mindegy, a lényeg, hogy találkozzak az idegenekkel. A tesztelőimnek természetesen, ezt nem mondtam.
Nyúzottnak érzem magam. Mondjuk az álom után nem csoda. Mindig sajogni szokott ilyenkor a fejem. Visszaemlékeztem az érzésekre, az álomra. Már több, mint 8 hónapja, hogy az otthonomat lerombolták a yautják. A kísérleti alanyokat, vagyis az alieneket, amiken a szüleim kísérleteztek, elvitték, vagy elpusztították. Vadászmezőt csináltak a bázisból azok a rohadékok… Miután a felmentő sereg megérkezett, az idegenek hűlt helyét találták. A bázistól nem messze, egy raktárépületben találtak rám. Állítólag alig éltem. Nem tudom, semmire sem emlékszem ebből. Elmondtam mindent, amit tudtam. Nem tudom, rajtam kívül találtak-e túlélőt. A további hónapokat orvosok kezei közt töltöttem. Ekkor kezdődtek a dühkitörések. Az orvosok az engem ért sokkal magyarázzák. De én belül tudom, hogy ez a bosszúvágyam. Ez hajt. Ez tart még életben.
Meg akarom találni szüleim gyilkosát. Nem lesz nehéz, hisz nyomot hagytam az arcán. De ugyanakkor tudom, hogy társai közt ott a megmentőm. Neki viszont hálával tartozom, amiért megmentett. Emlékszem a kezére, és maszkjának vonalaira. Tudom, mindez kevés, de meg fogom találni. Mindkettőt. Ha bele döglök, akkor is. Tanulok, fejlesztek, és mindent elkövetek, hogy a nyomukra bukkanjak.
Hamarosan megérkezünk. A kezem remegett kissé. Kinéztem a kabin ablakán. Az űr nyugtatta érzékeim. Beletúrtam kócos hajamba. A hangos bemondó bemondta, hogy hamarosan leszállunk a bolygóra.
Felálltam, és az asztalhoz léptem. A fiókból egy apró gyógyszeres dobozt húztam ki. A dühkitörés ellen gyógyszert kell szednem. Sóhajtva bevettem, majd lenyeltem. Visszazuhantam az ágyra. A fejem kezdett kitisztulni. A párna alá nyúltam, és kihúztam az apámtól kapott pengét. Még mindig gyönyörűnek találtam. De ugyanakkor gyűlölet fogott el, ha rá néztem. Furcsa volt, hogy a yautják nem vették el tőlem.
Felöltöztem, és a pengét a tokjával az övemre csatoltam.
Hirtelen kinyílt a kabinom ajtaja. Egy katona lépett be, és közölte, hogy megérkeztünk úti célunkhoz, siessek, hamarosan leszállunk, a bázison eligazításon kell részt vennem. Ott tudom meg, hol kell majd szolgálatot teljesítenem.
Landolás után, hátamon a felszerelésemmel, leléptem a bolygó poros, homokos talajára. A nap forrón tűzött. Katonák sürögtek – forogtak, tankok vertek hatalmas port. Kisebb nagyobb csoportok jöttek, mentek a hajó körül. Néhány fiatal srác megállt mellettem. Körülnéztek, kerestek valamit. Ugyanolyan zöldfülűek lehettek, mint én. Egy izmos, tagbaszakadt alak, nem messze a hajótól intett felénk. A fiúkra pillantottam, akik nem vették észre.
- Erre! – szóltam a srácoknak. Követtek tekintetükkel, majd utánam eredtek.
Elmosolyodtam… Végre, elkezdődött valami.
Nem: Nő
Név: Natasha Eicca
Becenév: Dühöngő
Születési dátum: 2172. Október 16.
Születési hely: Föld bolygó, Európa, Finnország, Helsinki
Rang: Őrvezető
Foglalkozás vagy volt foglalkozása: Szülei kutatási és fejlesztési projektjeiben segédkezett, haláluk után a Tengerészgyalogsághoz jelentkezett.
Külső és belső jellem: 168 cm magas, fehér bőrű, rövid, vörös hajú, kék szemek. Sportos, arányos testalkatú.
Egy igazi, tűzről pattant, szókimondó, fejjel a falnak típusú leányzó. Nem hagyja magát, ami a szívén, az a száján. A tiszteletet megadja mindenkinek, de ha vét valaki ellene, az örökre eltemeti magát a szemében. Türelmetlen típus. Szeret tanulni, utazni. Szülei elvesztését egy kissé az idegei megsínylették, ezért néha váratlanul dührohamai vannak. Beceneve is innen ered, társai ragasztják rá. Társai kissé óvatosak vele szemben. Ennek ellenére szereti a társaságot, a szórakozást, bár ez utóbbiban nem sokszor volt része. Imádja a metal és rock zenéket, s ezekben a stílusokban is szokott öltözködni. Imádja Steel és Martens bakancsait viselni. A lánc az oldaláról sosem marad el.
Felszerelés: Egy yautja hosszú penge, amit apja közvetlen a halála előtt neki ajándékozott.
A csuklójára egy bőrszíj van tekerve, a bőrszíjon pedig egy toll medál csüng.
Egy muzeális értékű, nagyon régi, mp3 lejátszó, tele zenékkel.
Egy apró adathordozó computer, amelyen emlékek, információk, fejlesztések, és egy yautja „szótár” is található.
- Boldog Születésnapot! – kiáltott fel apa, amint a szűk kis kórterembe lépett. Anya épp a vérvizsgálat eredményeit fürkészte, de mikor felpillantott, elmosolyodott. Az asztal szélén ücsörögve szorítottam a vattát még a kezemhez, de apa jöttére felnevettem.
- Na, mit hoztam az én 19 éves, felnőtt leányomnak? Hm? – kérdezte duruzsoló hangon.
- Nem tudom. – vállat vontam, de a vigyor kiült a képemre.
- Na, találgass!
Anya az asztalra tette a papírokat, majd az íróasztalnak dőlve figyelt minket.
- Hm… Egy makett? – kérdeztem,
- Nem. – ingatta fejét apám.
- Egy saját fejlesztésű, katonai gépfegyver? – csillant fel a szemem.
- Nem, nem – nevetett apa.
- Egy házi állat? – néztem gyanúsan apa háta mögé, hátha valami ketrecet pillantok meg a földön.
- Ugyan kérlek. Tudod, hogy nem tarthatunk állatot. – mondta apa.
- Igaz. – mondtam kissé csüggedten.
Néhány pillanatig gondolkoztam, aztán komoly tekintettel apa szemébe néztem.
- A nyaralás valami egzotikus, idegenektől mentes bolygóra, ahol végre együtt lehet a család békében, munka és félelem nélkül? Amire már kicsi korom óta várok?
Kérdésem váratlan volt szüleim számára. Apa arcára döbbenet ült ki, anya zavartan elfordította a tekintetét. Néma, kínos csend következett. Mivel tudtam a választ, inkább így szóltam:
- Bocsánat. Ostoba feltételezés volt.
Apa arca komorságot tükrözött, némán kihúzott egy fém dobozt a fehér köpenye belső zsebéből, majd átnyújtotta nekem.
- Sajnálom, de most csak ennyivel szolgálhatok. – mondta nyersen, az előbbi vidám hangulat mintha nem is lett volna.
A vattát magam mellé tettem, átvettem a dobozt, és végig simítottam a fedelén. Hideg, és sima volt. Lassan, de biztos mozdulattal kinyitottam, s meglepetésemre egy bőrtok volt a doboz belsejében. Kivettem a bőrtokot, kinyitottam, s a markolatánál fogva kihúztam a tartalmát. Egy csodás, tiszta, mesteri munka. Gyönyörű vonalait, mintha egy festő rajzolta volna a térbe. A penge csillogásában láttam saját tükörképem. Szerfölött könnyűnek találtam. Ezüstös csillogása kápráztatta szemeim, elmém alig tudta felfogni, hogy mit tartok a kezemben. Aztán átvillant az agyamon, hogy egy ilyen csodát nem alkothat emberi kéz. Vagy mégis? Apára néztem, aki mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt:
- Csodás, nem igaz? – kérdezte halvány mosollyal. – Egy idegené ez a penge. Jobb, ha nem tudod, hogy jutottam hozzá. De azért adom neked, mert tudom, hogy hasznodra válik.
Mellém ült az asztalra, magához vonta anyát, átkarolta a derekát, nekem pedig a vállamat.
- Tudod Nat, anyád és én sokat dolgozunk. Azt is tudod nagyjából, hogy miért. Tudom, hogy kicsi korod óta, igazából ki sem mozdultál a bázis biztonságából, és megértem, hogy vágysz a kinti világra. De sajnos nem ígérhetem, hogy velünk fogod elhagyni a bázist, felfedezni a galaxist. Te el fogsz menni innen, új kalandok, új világok várnak rád. Szép, és jó dolgok, ugyanakkor rémálmok kísérnek majd. Sajnos azt sem ígérhetem, hogy megéred majd a béke korszakát, egy biztos, mi anyáddal biztosan nem. De azon dolgozunk, hogy előbb beköszöntsön. Sajnálom Nat, ha csalódást okoztunk neked… - a hangja elcsuklott.
Anya megcirógatta apa arcát, és átölelte a nyakát. Csendben néztem őket, majd hozzájuk bújtam, mint egyszer nagyon – nagyon régen, kicsi gyerekként. Átöleltek, és nem is sejtettem, hogy a rémálom, amiről apa beszélt nagyon hamar meg is érkezik.
A riasztó szakította meg az idilli pillanatot. A vörös riadó fények az egész bázis területén villogtak, a vijjogó hangok minden hangszóróból üvöltöttek. Apa felpattant, és az ajtó felé iramodott, mire a hangosbemondóban az ő és anya nevét üvöltötte a parancsnok, hogy azonnal jöjjenek a kísérleti dokkba. Mire egyet pislantottam, már egyedül voltam a kórteremben.
- Már megint valami szivárgás. – gondoltam keserűen.
Mivel nem akartam egyedül lenni, úgy döntöttem visszamegyek a családok részére kialakított blokkokba, és eldicsekszem a kicsiknek újonnan kapott ajándékommal. Felcsatoltam az övemre a pengét, és útnak indultam. Katonák, tudósok, szerelők rohantak el mellettem, nem egyszer.
- Biztos valamelyik fő vezeték. – gondoltam, ha ennyi embert megmozgósított a baj.
Kisidő múlva az ebédlőnél lyukadtam ki, bár nem ez volt az eredeti célom. A terem üres volt. A riasztók még mindig nem hallgattak el, a lámpák tovább égtek.
- Ne már! – mondtam rekedten, és csalódottan tovább mentem. – Pedig itt mindig akad valaki.
Végül elértem a családi helységeket, de se szülőt, se gyereket nem találtam.
- Hova a francba ment mindenki? – kiáltottam fel dühösen.
Kérdésemre egy hatalmas robbanás volt a válasz. Mikor fölálltam, első gondolatom a kísérleti blokkban tartózkodók körül forgott.
- Azonnal oda kell mennem. – sarkon fordultam és futásnak eredtem.
A riasztó hangja visítva a fülembe kúszott, a vörös fény beborította a romos folyosókat. Néha mintha fegyverropogást hallottam volna, de azt hittem, csak képzelődöm. De ahogy egyre közelebb jutottam célomhoz, már nem csak képzelődésnek tűnt. Sikolyok és égett hús szag terjengett a levegőben. Ahogy elszaladtam az egyik zsilipajtó mellett, belerúgtam egy puha valamibe. Megálltam, de mikor lepillantottam, megbántam, hogy ezt tettem. A parancsnok véres feje gurult tovább a padlón. Elkapott a hányinger és a szívembe markolt a félelem. Magamra parancsoltam, és tovább szaladtam. Végül elértem a kísérleti blokk bejárati zsilip ajtajához. Itt volt a legelviselhetetlenebb a bűz szag. A földön egy elejtett lángszórót láttam, fölkaptam, majd az ajtóhoz léptem. Mielőtt beléptem, körülnéztem a folyóson. Most vettem csak észre igazán, mennyire egyedül vagyok. A riasztó hangján kívül semmit sem hallottam. A romos folyosó vörös fényben táncolt.
- Nem vagyok egy vallásos valaki, de könyörgöm, ha valaki hall most engem, add meg, hogy ne lássak olyat, amit nem akarok! – motyogtam a könnyeimmel küszködve.
Soha többé nem fohászkodtam…
Az ajtó kitárult, és én beléptem a helyiségbe. A szemem előtt hullák vérbe fagyva, a computerek és tartályok sokaságai felrobbantva, megrongálva. Ám mindez mellékes volt. Ami a romos tartályok közt üvöltött az még vérfagyasztóbb volt. A hatalmas idegen diadalittasan üvöltött, ahogy apám testét pengéivel átszúrva a levegőbe emelte. Apám szájából vér buggyant. Anyám feje a lény övén, mint valami trófea csüngött. Ott álltam döbbentem, lefagyva, mozdulatlanul. Nem egész egy órája az a két ember, akiket szerettem, még átölelt, és beszélt hozzám. Most pedig egy… egy szörnyeteg, levágta őket…
Az elmémben elpattant valami. Nem tudom mi. Máig nem tudom. De ott nem is érdekelt. Csak azt éreztem, hogy forró a tarkóm, és meghúzom a ravaszt. A láng kicsapott a lény felé. A diadalittas üvöltésből meglepett üvöltés lett. A lényt falták a lángok, arcomra őrült vigyor ült ki. A tárat teljesen kiürítettem. Nem számított. Eldobtam a lángszórót. A lény eldobta apám szenes holttestét, és dühödten felém fordult. A pofája megégett, méghozzá elég csúnyán. Elégedetten vigyorogtam. Cserregve, artikulátlan hangokat kiadva közelített felém. A félelem arra ösztökélt, hogy meneküljek, de elmém oda cövekelt az ajtóba. Vártam a halált. Már nem számított, mi lesz. Valahonnan sziszegő hangokat hallottam. Fekete árnyak úsztak el a falak mellett. A kísérleti alanyok…
Mit számít? A lény apró szemeibe néztem. Az égett hús szaga… Undorító, zöldes vér csorgott sebesült karjából. Nem mozdultam. Felemelte ikerpengét tartó karját. Le fog sújtani. Úgy végzem, mint mindenki. Fölém tornyosult, és hörögve csettegett valamit.
- Bpi-de – suttogtam, mert egyszer azt mondta apa, ez azt jelenti, halál a yautják nyelvén.
Lehunytam a szemem, és vártam a csapást. Ám nem történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a harcos a hátam mögé pillant, keze leengedve. Cserregett, mintha beszélne valakivel. Hátra akartam pillantani, hogy lássam, ki az, de ekkor ütés érte a tarkóm, és elsötétült a világ…
Cserregés, csettegés… Fáj a karom… Húznak a földön… Nem tudom kinyitni a szemem… Nem érzem a másik karom… Hol vagyok?
Nem érzek szagokat, alig fogok föl valamit az egészből. Mindjárt elájulok megint... [/color]
- Hall… valaki? – kérdezem erőtlenül.
Nincs válasz, de a cserregés abbamarad. Még mindig húznak.
- Könyörgöm… - suttogom. - Könyör… - nem tudom befejezni, mert elengednek, és kemény földre csapódok.
Érzem, hogy leguggol valaki hozzám. Cserreg, majd, mintha rádiót állítanának, megszólal valahonnan távolról egy emberi hang:
- Meg… találnak… majd… jönnek… az ’mber…ek…
A levegőbe kapok, és elkapok egy kezet. A kéz érdes, hosszú körmöt tapintok. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. A háttérben felháborodott hangokat hallok. A társai? Kinyújtom a másik kezem, és a maszkja vonalait tapintom. Sok minta van bele vésve. Mintha a memóriámba égetném a vonalakat.
- H'chak! – mondom erőtlenül, és megszorítom az ismeretlen kezét. Nem fogom elfelejteni… Ismét a sötétségbe zuhanok…
Kinyitottam a szemem. Felültem az ágyon. Az emberi hajó a bázis felé, ami talán új életet ad nekem, lassan úszott az űrben. Megfeleltem a gyarmatügyiek elvárásainak, bár egy kissé kételkedtem abban, hogy felvesznek a tengerészgyalogsághoz. Még nem tudom, hová helyeznek. Tök mindegy, a lényeg, hogy találkozzak az idegenekkel. A tesztelőimnek természetesen, ezt nem mondtam.
Nyúzottnak érzem magam. Mondjuk az álom után nem csoda. Mindig sajogni szokott ilyenkor a fejem. Visszaemlékeztem az érzésekre, az álomra. Már több, mint 8 hónapja, hogy az otthonomat lerombolták a yautják. A kísérleti alanyokat, vagyis az alieneket, amiken a szüleim kísérleteztek, elvitték, vagy elpusztították. Vadászmezőt csináltak a bázisból azok a rohadékok… Miután a felmentő sereg megérkezett, az idegenek hűlt helyét találták. A bázistól nem messze, egy raktárépületben találtak rám. Állítólag alig éltem. Nem tudom, semmire sem emlékszem ebből. Elmondtam mindent, amit tudtam. Nem tudom, rajtam kívül találtak-e túlélőt. A további hónapokat orvosok kezei közt töltöttem. Ekkor kezdődtek a dühkitörések. Az orvosok az engem ért sokkal magyarázzák. De én belül tudom, hogy ez a bosszúvágyam. Ez hajt. Ez tart még életben.
Meg akarom találni szüleim gyilkosát. Nem lesz nehéz, hisz nyomot hagytam az arcán. De ugyanakkor tudom, hogy társai közt ott a megmentőm. Neki viszont hálával tartozom, amiért megmentett. Emlékszem a kezére, és maszkjának vonalaira. Tudom, mindez kevés, de meg fogom találni. Mindkettőt. Ha bele döglök, akkor is. Tanulok, fejlesztek, és mindent elkövetek, hogy a nyomukra bukkanjak.
Hamarosan megérkezünk. A kezem remegett kissé. Kinéztem a kabin ablakán. Az űr nyugtatta érzékeim. Beletúrtam kócos hajamba. A hangos bemondó bemondta, hogy hamarosan leszállunk a bolygóra.
Felálltam, és az asztalhoz léptem. A fiókból egy apró gyógyszeres dobozt húztam ki. A dühkitörés ellen gyógyszert kell szednem. Sóhajtva bevettem, majd lenyeltem. Visszazuhantam az ágyra. A fejem kezdett kitisztulni. A párna alá nyúltam, és kihúztam az apámtól kapott pengét. Még mindig gyönyörűnek találtam. De ugyanakkor gyűlölet fogott el, ha rá néztem. Furcsa volt, hogy a yautják nem vették el tőlem.
Felöltöztem, és a pengét a tokjával az övemre csatoltam.
Hirtelen kinyílt a kabinom ajtaja. Egy katona lépett be, és közölte, hogy megérkeztünk úti célunkhoz, siessek, hamarosan leszállunk, a bázison eligazításon kell részt vennem. Ott tudom meg, hol kell majd szolgálatot teljesítenem.
Landolás után, hátamon a felszerelésemmel, leléptem a bolygó poros, homokos talajára. A nap forrón tűzött. Katonák sürögtek – forogtak, tankok vertek hatalmas port. Kisebb nagyobb csoportok jöttek, mentek a hajó körül. Néhány fiatal srác megállt mellettem. Körülnéztek, kerestek valamit. Ugyanolyan zöldfülűek lehettek, mint én. Egy izmos, tagbaszakadt alak, nem messze a hajótól intett felénk. A fiúkra pillantottam, akik nem vették észre.
- Erre! – szóltam a srácoknak. Követtek tekintetükkel, majd utánam eredtek.
Elmosolyodtam… Végre, elkezdődött valami.
A hozzászólást Dühöngő összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 03, 2012 7:46 pm-kor.
