Hűvös norvégiai szellő fújdogál. A hó megtöri a fényt, és szemét vakítja, annak ki ránéz. Csendes nyugodt tájban csak egy nyúl moccan. Kis lény szuszogása alig látszik a levegőben, izgatottan kapja fel a fejét minden neszre. Nincs sok választása, megindul a biztonságot jelentő sűrű levéltelen bokrok közé. Fut, vagy inkább ugrál, ahogy egy nyúltól ki telik, hangos sikítás hallatán még gyorsabban menekül. Még az előtt soha nem láthatott ilyen lényt, de már tudja mire képes. Egész almát elvesztette egy olyan lénytől minek szemébe nem lehet nézni, és bárhol rátalál áldozatára… bár ezt a kis menekülő állatka nem tudja…
Tíz méter, kilenc, nyolc, a sikítás még hangosabb, három, kettő, egy. Elérte. De balga ki azt hiszi, hogy egy bokor feltarthatja azt, ami nem E világi. A nyúl lapulna, de hiába, az ágak közt egy hosszú ízelt pengeélű farok vágódik be, átszúrva a nyúl torzójának hátulsó részét. A kis vértől ázott szőrpamacs ordít, ahogy a torkán kifér, kapálózik, de mind csak egyre fájdalmasabb és kínkeservesebb. Ahogy kiemelkedik a bokorból életében utoljára, láthatja egykori szülőföldjét, és gyilkosát, mi sötétebb a szénnél, fogai fehérebbek a hónál, és arctalan akár a halál. A gyilkos lény kitátja száját és előtűnik a napfénybe az mit fogsora rejt, egy második fogsort, mely nyelv helyet visel a bestia. Kaméleont megszégyenítő gyorsasággal csapódik ki második álkapocs, egyenesen a sikoltozó nyúl testébe. Már nem sikoltozik.
Vicsorít a rovar lény, fehér szőr, vér, és belsőségek csússzanak lassan le üveges fehér fogain. Újra bele mar a valahai ugrándozó szőrpamacsba. Hangosan felszisszen, majd egy havas sziklának dobja a tetemet. Földöntúli hangok hagyják el száját. Bármely dzsungellakó lénynél ügyesebben mászik fel egy fenyő csúcsára.
Szétnéz a tájon. Sziklás tenger part, világtó torony, halászfalu, erdő. Mind messze, fészektől elszakítva éhesen. A néma hóban, majd kiszúr valamit. Érzi az állat didergését, érzi, hogy fél az állat.
A fekete rovar lény leugrik a fáról, dacolva annak magasságával. Bokrok közt surran a zsákmányhoz, nem zavarja, hogy az észrevette, és az sem hogy lánccal van kikötve. Az főleg nem fordul meg a fejében, hogy egy szinte szőrtelen állat mit keres ilyen hideg helyen. Előre érzi a malac vérét a szájában, előre élvezi a csontok reccsenését. De elérhetetlen célt közelít. Két oldalról egyszerre érkezik a háló. Két háló össze gabalyodik fogságba ejtve az idegent. Sikítással nem lehet széttépni egy hálót, bár az is igaz, hogy megmozdulni sem tud.
Tíz méter, kilenc, nyolc, a sikítás még hangosabb, három, kettő, egy. Elérte. De balga ki azt hiszi, hogy egy bokor feltarthatja azt, ami nem E világi. A nyúl lapulna, de hiába, az ágak közt egy hosszú ízelt pengeélű farok vágódik be, átszúrva a nyúl torzójának hátulsó részét. A kis vértől ázott szőrpamacs ordít, ahogy a torkán kifér, kapálózik, de mind csak egyre fájdalmasabb és kínkeservesebb. Ahogy kiemelkedik a bokorból életében utoljára, láthatja egykori szülőföldjét, és gyilkosát, mi sötétebb a szénnél, fogai fehérebbek a hónál, és arctalan akár a halál. A gyilkos lény kitátja száját és előtűnik a napfénybe az mit fogsora rejt, egy második fogsort, mely nyelv helyet visel a bestia. Kaméleont megszégyenítő gyorsasággal csapódik ki második álkapocs, egyenesen a sikoltozó nyúl testébe. Már nem sikoltozik.
Vicsorít a rovar lény, fehér szőr, vér, és belsőségek csússzanak lassan le üveges fehér fogain. Újra bele mar a valahai ugrándozó szőrpamacsba. Hangosan felszisszen, majd egy havas sziklának dobja a tetemet. Földöntúli hangok hagyják el száját. Bármely dzsungellakó lénynél ügyesebben mászik fel egy fenyő csúcsára.
Szétnéz a tájon. Sziklás tenger part, világtó torony, halászfalu, erdő. Mind messze, fészektől elszakítva éhesen. A néma hóban, majd kiszúr valamit. Érzi az állat didergését, érzi, hogy fél az állat.
A fekete rovar lény leugrik a fáról, dacolva annak magasságával. Bokrok közt surran a zsákmányhoz, nem zavarja, hogy az észrevette, és az sem hogy lánccal van kikötve. Az főleg nem fordul meg a fejében, hogy egy szinte szőrtelen állat mit keres ilyen hideg helyen. Előre érzi a malac vérét a szájában, előre élvezi a csontok reccsenését. De elérhetetlen célt közelít. Két oldalról egyszerre érkezik a háló. Két háló össze gabalyodik fogságba ejtve az idegent. Sikítással nem lehet széttépni egy hálót, bár az is igaz, hogy megmozdulni sem tud.
Ez egy hosszabb irományom egy része. Én naiv azt hittem, hogy megtudok majd írni egy könyvet XD De legalább írok egy kisregényt. Még a regény egyötöde sincs kész, ez még a legelejéről egy részlet.
A hozzászólást W.B. összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 21, 2012 7:30 pm-kor.