Faj: Xenomorph (Alien)
Név: Ragnarok (Megjegyzés: a norvég mondában a világ végét jelöli eme szó)
Rang: Dolgozó
Alfaj: Xenoraptor
Születési hely: Föld
Kinézet: 2m magas nagyjából, 1.9m hosszú a farka végéig. Mélyfekete bőre a fényben tompa vörös árnyalatot tükröz vissza. A raptorokhoz hasonlóan a lábán található harmadik ujjakat az ín támadópózba húzza fel, karmai igen hosszúak. Szekunder nyelve hihetetlenül kemény, erős. A hátán légző csövek találhatóak. Farka a vége felé vékonyodik, melynek végén egy borotvaéles penge van.
Jellem: Titokzatos, nagyra törő. A feladatokat csakis fajtárssal óhajt véghezvinni, ritkán vetemedik magánakciókra. Csakis magáért harcol, illetve ha a kolóniát veszély fenyegeti, teljes erővel küzd. Nem ismeri a kedvességet, illetve a könyörületet, de a „testvéreihez” nagylelkű.
Előtörténet:
Na, jó, mivel az utolsó perceidet éled e világon, most elmondom, hogyan kerültem ide. Ezek lesznek a végső emlékeid, s nem a szeretteid. Számodra itt ér véget az út. Hogy miért mondom ezt? Mert Ragnarok vagyok: a világ, az élet vége. Az Omega.
Korom sötét volt: apró dobolást, csörtetést, halálsikolyt hallottam, mikor elkezdtem az életemet a furcsa, ám meglepően meleg „otthonomban”. A feketeség ölelt körbe, mégis nyugtalan voltam: hogy kerültem ide? Miért? Mi értelme ennek a létnek? Hogy is tudhattam volna, hogy hamarosan másodjára fogok megszületni. Napról napra nagyobbra, erősebbre nőttem, ahogy a csillapíthatatlan étvágyam is. Egy nap úgy éreztem: indulnom kell. Kimondottan hosszú, fáradalmas utat tettem meg, míg meg nem láttam az első fényt az alagút végén. Átrágtam magamat számtalan furcsa, izgő-mozgó vagy netán mozdulatlan dolgokon, de a szorgos munka meghozta gyümölcsét és úgy éreztem hirtelen, mintha felébredtem volna. Bár értetlenül néztem körbe-körbe a nagyvilágban, miközben az áldozat – mellesleg raptor volt - húsából lakmároztam, ezzel kielégítvén a vágyamat. Ez volt az első napon eme bolygón, a Földön. De ismét zsákutcába futottam: miért vagyok egyedül? Annak ellenére, hogy mennyire veszélyesnek számítottam a környezetemre nézve, rettegtem egy dologtól: a magánytól. „Vészjelző” feromonokat küldtem ki, de senki se sietett a segítségemre. Elárultnak éreztem magamat, és attól a naptól kezdve nem ettem. Mivel kezdtem erőtlenné válni az éhségtől, befészkeltem egy földalatti járatba és vártam: lesz, ami lesz.
Ott se volt nyugtom: ki tudja mennyi időt szunnyadtam, ám egy csapat kutató talált meg. A mohóságom, étvágyságom diadalt aratott és néhány pillanat alatt végeztem az emberekkel, s alaposan befalatoztam. Addigra jóval nagyobbra, erősebbre nőttem és készen álltam egy újabb útra. Az a legközelebbi emberlakta területhez vezetett. Éreztem azt az ínycsiklandóan finom vérillatot, ami az ölésre csábított. Nem fogtam vissza magamat és legalább 50 áldozata lett a vérfürdőnek, melyet jómagam szerveztem. Élvezettel töltött el a sikoltásuk, amiért kegyelemért esedeztek, bár ebben hasonlítottam rájuk: én is a segítségért esedeztem, mikor feromonokat bocsátottam ki, mégse jöttek értem a fajtársaim, ha egyáltalán voltak. Mindenesetre nagy lakomát csaptam volna, ha nem érzek meg egy ismerős, a magaméhoz fogható szagot! Néhány hozzám hasonló Alien jelent meg és a jussukat kérték. Ehettek belőle! Bár ők négyen voltak, nem rémültem el a létszámfölénytől. Fenyegetésnek éreztem, amiért a feladatomért kijáró jutalmamat elkobozzák: őrjöngve rohantam le őket, és nem is érdekelt, hogy gyakorlatilag a családomnak a tagjai. A harcot végül egy nálam jóval nagyobb fajtárs állított le. Bár nem tudom miért, de alázatosságot mutattam az idősebb felé és megosztottam vele az áldozatokat. Ezután velük mentem egy közeli kolóniához, ahol nem a legnagyobb örömmel, de közéjük fogadtak. Ez egy kisebb csapat volt inkább, mit sem kolónia: összesen 20-an voltunk, de a többi fajtárs – rajtam és a nagyobb egyeden kívül – harcképtelennek minősültek. A legtöbbjük – mint az a négy, akik rám támadtak – fiatalabbak, melyek csak az élelem érdekelt. Hasonlítottak rám: leragadtak egy olyan helyen, ahol kevés az ehető dolog, s a kolóniát nem tudták értesíteni. Lassan itt is bele kellett törődni a szerencsétlen körülmények zuhatagában, ám kicsit sokára bár, de megjött a hajó, amivel „kimenekítettek” arról a borzasztó helyről. Mivel még nem voltam teljesen kifejlett példány, a Királynőnk oltalma alatt álltunk az ifjabbakkal. Élelemről a nagyobbak gondoskodtak és mindig jött az utánpótlás, ha netán ismét éhesek lettünk. Noha a Földhöz jó messze voltunk az Édenben, rettegtem, hogy vissza kell térnem. Egy időre erre nem is került sor, legalábbis, míg elég erős nem lettem. Jóval nagyobbra nőttem, mint a hozzám hasonló fiatalok és kimondhatóan erősebb is. Tiszteletet ugyan tanúsítottam a Királynőnek és persze a feljebbvalóknak, de az apróbbakat megreguláztam, ha a maradékot el akarták enni előlem.
Egy nap cselekedni kellett: nem maradhattam a fészekben, más feladatot tűztek ki nekem. „Legalább szerezhetek magamnak egy kis örömöt a vadászattal.” – Gondoltam magamban. A hajó Új-Japánban kötött ki, és néhány társammal együtt hagytak ott. Ragaszkodtam a csapatos portyázáshoz, hiszen két fej többet ér, mint egy. Elindultam a területen vadászni valóért…
Ez számodra a búcsú az élettől, mert most megérkezett számodra az Omega.
Név: Ragnarok (Megjegyzés: a norvég mondában a világ végét jelöli eme szó)
Rang: Dolgozó
Alfaj: Xenoraptor
Születési hely: Föld
Kinézet: 2m magas nagyjából, 1.9m hosszú a farka végéig. Mélyfekete bőre a fényben tompa vörös árnyalatot tükröz vissza. A raptorokhoz hasonlóan a lábán található harmadik ujjakat az ín támadópózba húzza fel, karmai igen hosszúak. Szekunder nyelve hihetetlenül kemény, erős. A hátán légző csövek találhatóak. Farka a vége felé vékonyodik, melynek végén egy borotvaéles penge van.
Jellem: Titokzatos, nagyra törő. A feladatokat csakis fajtárssal óhajt véghezvinni, ritkán vetemedik magánakciókra. Csakis magáért harcol, illetve ha a kolóniát veszély fenyegeti, teljes erővel küzd. Nem ismeri a kedvességet, illetve a könyörületet, de a „testvéreihez” nagylelkű.
Előtörténet:
Na, jó, mivel az utolsó perceidet éled e világon, most elmondom, hogyan kerültem ide. Ezek lesznek a végső emlékeid, s nem a szeretteid. Számodra itt ér véget az út. Hogy miért mondom ezt? Mert Ragnarok vagyok: a világ, az élet vége. Az Omega.
Korom sötét volt: apró dobolást, csörtetést, halálsikolyt hallottam, mikor elkezdtem az életemet a furcsa, ám meglepően meleg „otthonomban”. A feketeség ölelt körbe, mégis nyugtalan voltam: hogy kerültem ide? Miért? Mi értelme ennek a létnek? Hogy is tudhattam volna, hogy hamarosan másodjára fogok megszületni. Napról napra nagyobbra, erősebbre nőttem, ahogy a csillapíthatatlan étvágyam is. Egy nap úgy éreztem: indulnom kell. Kimondottan hosszú, fáradalmas utat tettem meg, míg meg nem láttam az első fényt az alagút végén. Átrágtam magamat számtalan furcsa, izgő-mozgó vagy netán mozdulatlan dolgokon, de a szorgos munka meghozta gyümölcsét és úgy éreztem hirtelen, mintha felébredtem volna. Bár értetlenül néztem körbe-körbe a nagyvilágban, miközben az áldozat – mellesleg raptor volt - húsából lakmároztam, ezzel kielégítvén a vágyamat. Ez volt az első napon eme bolygón, a Földön. De ismét zsákutcába futottam: miért vagyok egyedül? Annak ellenére, hogy mennyire veszélyesnek számítottam a környezetemre nézve, rettegtem egy dologtól: a magánytól. „Vészjelző” feromonokat küldtem ki, de senki se sietett a segítségemre. Elárultnak éreztem magamat, és attól a naptól kezdve nem ettem. Mivel kezdtem erőtlenné válni az éhségtől, befészkeltem egy földalatti járatba és vártam: lesz, ami lesz.
Ott se volt nyugtom: ki tudja mennyi időt szunnyadtam, ám egy csapat kutató talált meg. A mohóságom, étvágyságom diadalt aratott és néhány pillanat alatt végeztem az emberekkel, s alaposan befalatoztam. Addigra jóval nagyobbra, erősebbre nőttem és készen álltam egy újabb útra. Az a legközelebbi emberlakta területhez vezetett. Éreztem azt az ínycsiklandóan finom vérillatot, ami az ölésre csábított. Nem fogtam vissza magamat és legalább 50 áldozata lett a vérfürdőnek, melyet jómagam szerveztem. Élvezettel töltött el a sikoltásuk, amiért kegyelemért esedeztek, bár ebben hasonlítottam rájuk: én is a segítségért esedeztem, mikor feromonokat bocsátottam ki, mégse jöttek értem a fajtársaim, ha egyáltalán voltak. Mindenesetre nagy lakomát csaptam volna, ha nem érzek meg egy ismerős, a magaméhoz fogható szagot! Néhány hozzám hasonló Alien jelent meg és a jussukat kérték. Ehettek belőle! Bár ők négyen voltak, nem rémültem el a létszámfölénytől. Fenyegetésnek éreztem, amiért a feladatomért kijáró jutalmamat elkobozzák: őrjöngve rohantam le őket, és nem is érdekelt, hogy gyakorlatilag a családomnak a tagjai. A harcot végül egy nálam jóval nagyobb fajtárs állított le. Bár nem tudom miért, de alázatosságot mutattam az idősebb felé és megosztottam vele az áldozatokat. Ezután velük mentem egy közeli kolóniához, ahol nem a legnagyobb örömmel, de közéjük fogadtak. Ez egy kisebb csapat volt inkább, mit sem kolónia: összesen 20-an voltunk, de a többi fajtárs – rajtam és a nagyobb egyeden kívül – harcképtelennek minősültek. A legtöbbjük – mint az a négy, akik rám támadtak – fiatalabbak, melyek csak az élelem érdekelt. Hasonlítottak rám: leragadtak egy olyan helyen, ahol kevés az ehető dolog, s a kolóniát nem tudták értesíteni. Lassan itt is bele kellett törődni a szerencsétlen körülmények zuhatagában, ám kicsit sokára bár, de megjött a hajó, amivel „kimenekítettek” arról a borzasztó helyről. Mivel még nem voltam teljesen kifejlett példány, a Királynőnk oltalma alatt álltunk az ifjabbakkal. Élelemről a nagyobbak gondoskodtak és mindig jött az utánpótlás, ha netán ismét éhesek lettünk. Noha a Földhöz jó messze voltunk az Édenben, rettegtem, hogy vissza kell térnem. Egy időre erre nem is került sor, legalábbis, míg elég erős nem lettem. Jóval nagyobbra nőttem, mint a hozzám hasonló fiatalok és kimondhatóan erősebb is. Tiszteletet ugyan tanúsítottam a Királynőnek és persze a feljebbvalóknak, de az apróbbakat megreguláztam, ha a maradékot el akarták enni előlem.
Egy nap cselekedni kellett: nem maradhattam a fészekben, más feladatot tűztek ki nekem. „Legalább szerezhetek magamnak egy kis örömöt a vadászattal.” – Gondoltam magamban. A hajó Új-Japánban kötött ki, és néhány társammal együtt hagytak ott. Ragaszkodtam a csapatos portyázáshoz, hiszen két fej többet ér, mint egy. Elindultam a területen vadászni valóért…
Ez számodra a búcsú az élettől, mert most megérkezett számodra az Omega.
