Faj: Yautja
Nem: Hím
Név: Chu’cca
Becenév: nincs rá szükség
Életkor: 70 év
Születési hely: Fajunk őshazája
Rang: Beavatott
Külső jellemzők: 219 cm magas, szálkás izmok, világosbarna bőr, hátán és lábainál fekete foltok és csíkok. Hosszú rasztáiban aranyszínű díszek lógnak.
Belső jellem: Türelmetlen, nem szeret, de tud csapatban dolgozni, ám ilyenkor mindig vezető szerepre törekszik. Nem tűri ha mások utasítgatják. Tiszteli társait, és ellenfeleit, de ha harcra kerül sor, egyiket sem kíméli.
Felszerelés: testháló, medikai felszerelés, folyadék elemző készlet, egy oldalas páncél (bal), karmolók a jobb kézen, fegyverek pedig majd a pontok alapján.
A nevem Chu’cca. Egész pontosan hetven éve születtem a világegyetem legszebb bolygóján, fajunk őshazájában.
Elsőszülött gyermekként apám, aki születésemkor már a klán megbecsült tagja volt, különleges figyelmet szentelt rám, egyrészt, mert első szülött gyermeke voltam, másrészt, mert a fia. Tanításomat korán elkezdte, s hamar megtanultam elviselni a fájdalmat. Kezdetben csak a puszta kezes harcot gyakoroltuk, de igen hamar fegyvert is adott a kezembe. A dárda mellett elsajátítottam a tőrök használatát és megtanultam bánni a dobófegyverekkel is. Később megszületett fivérem, így apám már kevesebbet tudott foglalkozni velem, ezért attól fogva a többi fiatallal tanultam együtt. Egész más harcmodorokat ismertem meg ekkor. Kezdetben önhitten úgy gondoltam, apám legyőzhetetlen harcost faragot belőlem, ám hamar kiderült, nemcsak engem tanítottak otthon, ezért nem egyszer csúnyán elvertek. De nem bántam, hiszen ekkor még tét nélkül harcoltunk, ráadásul a kudarcból sokat többet tanul a vadász mint a sikerekből. Sajnos a csapat munka nem ment valami jól, ezért sokszor hazajártam, ahol apám tanított. Ám ő nagy bölcsen látta, hogy csapatellenes magatartásom segít a gyakorlásban, hiszen a többi ifjúra riválisként tekintettem és igyekeztem felül múlni őket. Ezért otthon inkább az elméleti tanításokra fektetett nagyobb hangsúlyt. Már kicsi koromtól kezdve szórakoztatott vadász történetekkel, most azonban már komoly dolgokat mesélt. Volt szó sikerekről és kudarcokról, harci technikákról, s a különböző prédák legyőzési módjáról. Két fajt különösen kiemelt. Az egyik a kemény húsú volt, a savvérű. Apám elmondta mennyire veszélyes lények ezek. Szavaiból egyszerre áradt az irántuk érzet gyűlölet és tisztelet. Megmutatta a lényeg koponyáját, s a sebhelyet, melyet a fenevadak vérével égetett a homlokába.
Negyven, talán negyvenöt éves lehettem, mikor a napi edzésről a szállásomra menet apám nyakoncsípett.
-Gyere kölyök! –szólt, s egy erdei tisztásra vezetett. A réten egy házilag barkácsolt gyakorló eszköz állt, mely egy sínre erősített kemény húsú bábú volt.
-Tudod-e fiam, hogy hol van a Kiande Amedha gyengepontja? –kérdezte.
-A fején? –válaszoltam
-Igen is, meg nem is. Nem elég nagyjából ismerned a célt, nem elég felületesen tudni, hogy hova kell célozni. –a gép mellől felvett egy savtól bűzlő, preparálatlan idegen fejet.
-Ismerd meg ellenfeledet! –folytatta az öreg. –Ha ismered a gyengepontjait, hatalmas előnyre tehetsz szert. Idefigyelj. –Óvatosan lefejtette a fényes fekete bőrt, majd pedig késével precízen körbevágta a kemény koponyát, s leemelte a fejről, láthatóvá téve a zöldes színű nyálkás belsőségeket. –Ezt kell átdöfnöd! –mutatott egy pontra a fej közepén. –Ez a terület felel a mozgásért, ha ezt eltalálod, megbénul és elpusztul. Most pedig döfd át! Érezd! Tapasztalt meg milyen érzés! Éld át!- egy lándzsát nyomott a kezembe. Felemeltem a fegyvert, s egy határozott mozdulattal a jelzett ideg központba döftem a fegyvert. A kifröccsenő friss, savas vér szaga marta az orromat, ám számomra ez a leendő győzelem illatát jelentette.
-Ott a bábu. Találd el! –mutatott apám a gyakorló eszközre. Felemeltem a lándzsám dobásra készen, de nemzőm hátrébb lökött. –Messzebbről! –hátráltam pár lépést. –Még távolabb! –újra hátráltam, s az öreg harcos bólintott. Körülbelül tizenöt méterre voltam a céltól. Bár volt gyorsító a fegyverben, így is erős dobásra volt szükség. Elhajítottam a dárdát, ám a célpont előresiklott a sínpályán.
-A savvérű fürge jószág! Nem várja egy helyben, hogy megöld. –oktatott ki tanítóm.- Újra!
Újból elhajítottam, ezúttal elé célozva. Eltaláltam, de csak a testét.
-Újra! –kiáltotta apám.
-Ismét eldobtam, ismét talált, ezúttal kicsit feljebb, de még koránt sem volt pontos.
-Újra!
Egészen késő estig ismételgettem a gyakorlatot, s mire szállásomra mehettem, már sajgott a karom. Másnap ismét nehezítés következett, ezúttal bal kézzel kellett eljátszanom ugyanezt. Az elkövetkező néhány hónapban szüntelenül ezt gyakoroltam mindkét kézzel, egészen addig míg már menet közben is pontosan eltaláltam a koponya megfelelő részét.
-Jól gyakorold be ezt a pontot! –mondogatta nemzőm. –Ha messziről eltalálod, közelről életmentő lehet.
Végül, közel fél év után már sikerült majdnem mindig pontosan a megfelelő helyre dobnom, még úgy is, hogy apám különböző sebességgel mozgatta a babát. Azonban az egyik dobás alkalmával a bábu hirtelen megállt, s a fegyverem előtte repült el, célt tévesztve.
-Itt az ideje, hogy megtanuld a legfontosabb leckét!- szólt apám. –Sose dobd el a fegyvered, ha nem muszáj. A savvérűek kiszámíthatatlanok, sosem tudod őket ilyen könnyen eltrafálni, mint a bábut. Harc közben egész mások a körülmények. Ezt jól jegyezd meg! –hátba taszított, s attól fogva nem kellett többször célba dobnom, bár néha azért még gyakoroltam.
A másik préda, melyről sokat beszélt, a puhahúsú volt, a ’mberek népe. Ezek a túlfejlett majmok nem voltak olyan erősek, mint a savvérűek, de technikai fejlettségük és alattomos harcmodoruk miatt legalább olyan veszélyes ellenfélnek számítottak.
Egészen hetven éves koromig tanultam és edzettem, míg végül apám azt mondta, eljött az idő a beavatásomra. A tényleges harc megkezdése előtt még át kellett esnem egy próbatételen, a hajam befonásán. Az önkontrollt korán megtanultam, így végigülni a fájdalmas műveletet nem jelentett igazi kihívást számomra. Hála apám közbenjárásának, a beavatása egyedül mehetem. Helyszínül a puha húsúak anyabolygóját, a földet választották, ahol egy régi ’mber létesítménybe kellett bemennem s elhoznom egy idegen trófeáját és tojását.
Az oda úton velem tartott apám, aki végig bíztató tanácsokkal látott el, és öcsém is, aki azért jött, hogy beavatásomat megfigyelve újabb tapasztalatokra tegyen szert.
Apám fiatal kori páncélját és maszkját viseltem, s a fegyvereket is ő adta. Természetesen rajtam volt a karmolóm, ezen kívül egy dárdát, a ceremóniás kést és három shurikent vittem magammal.
Hajónk nem szállt le a planétán, hanem egy kapszulában dobtak le a célterület egy kilométeres körzetében. A bolygón igen változatos éghajlati viszonyok uralkodtak. Engem szerencsére a forró éghajlati övben dobtak le, ahol a hőmérséklet és a páratartalom egész megfelelő volt. Kapszulám egy őserdő közepén landolt, körülöttem mindenütt hatalmas fák álltak. Olyan magasak volta, hogy a talajon szinte éjszakai sötétség uralkodott, ám ez egem nem érintett, hiszen a sötét csak a gyenge puhahúsúak szemét zavarja meg. Alkari computerem szerint Észak-keleti irányba kellett haladnom. Nem okozott gondot átvágni magamat a sűrű aljnövényzeten, ezért hamar elértem a tisztást, jobban mondva hatalmas nyílt mezőt, melynek közepén a humán létesítmény állt. Beton falai beszennyezték az őserdő csodás panorámáját. A fák közül a rétet figyeltem, hogy biztonságos-e kilépni. Elkövettem azonban egy súlyos hibát. Felfele nem néztem, ezért éppen az utolsó pillanatban ugrottam félre a hatalmas test elől, mely pont arra a helyre esett, ahol pár pillanattal korábban még én álltam. A szőrös lény könnyedén agyonnyomhatott volna, ha rajtam landol. Éppen csak egy pillantást vethettem rá, mielőtt megtámadott, de így is sikerült megállapítanom, kivel van dolgom. A puhahúsú közeli rokona, egy gorilla volt első ellenfelem. Ezek az állatok nem voltak olyan okosak, mint csupasz rokonaik, de fizikai erejük többszöröse volt a nyeszlett humánokénak. Ez a hústorony támadt most rám, őrült bömböléssel. Vaskos karjával felém csapott, de kitértem az útjából, s karmolómat a hátába döftem. Sajnos nem sikerült komoly sérülést okoznom neki, pusztán azt értem el, hogy még dühösebben csapott felém. A sikertelen támadás annyira meglepett, hogy nem volt időm kitérni, így mikor az izmos kar eltalált, olyan erővel csapódtam egy fának, hogy törzse majdnem kettétört. Alig volt időm félregurulni az újabb elsöprő támadás elől. A nagy sietségben elfelejtettem bekapcsolni az álcázómat. Ezt a második szarvashibát azonnal korrigáltam, s ezzel sikerült is megzavarnom ellenfelemet, pont annyi időre, hogy mögé lopakodjak és aktiváljam a dárdámat. Ám az álcázó csak a szemét csapta be, sajnos szaglása továbbra is működött, így anélkül hogy hátranézett volna megpördült, s pöröly kezeit egyenesen felém lendítette. Ezúttal sikerült lebuknom a csapás elől, s dárdámat a gorillába döftem. A fegyver áthatolt a vastag bundán, izmokon és a bordákon is, s a vége az állat hátán bukkant elő. A lény harcképtelenné vált és egy percen belül ki is múlt. Dicső ellenfél volt, ezért miután kihúztam és megtisztítottam a dárdát és ceremóniás késemmel lefejeztem a lényt, s a trófeát lehetőségeimhez mértem megtisztítottam. Hatalmas állat volt, levágott feje igencsak húzta a hátamra erősített zsákot.
Friss, még véres trófeámmal a hátamon ismét ellenőriztem a terepet, és behatoltam az épületbe. Egy folyosóra értem, melyről minden irányba ajtók nyíltak. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a tojások a központi helyiség közelében vannak, ezért egyenesen haladtam.
Lassan, óvatosan lopakodtam, karmolóim harcra készen meredtek előre. Az idegenek érzékelésére alkalmas látásmódra váltottam s úgy pásztáztam a folyosót. Rövidesen megláttam az első savvérűt. A falon mászva közeledett rendkívül gyorsan. Térdemet be rogyasztottam és felkészültem a harcra. A lény pillanatok alatt közel ért és rám vetette magát. Félreugrottam és s aktiváltam a dárdámat. A lény ismét támadott, ezúttal karmos mancsaival. Elhajoltam a kezek elől s dárdámat a bestia testébe döftem, amitől a lény ugyan dühösen felvisított, de nem pusztult el. Lándzsával a testében próbált rám ugrani, de oldalra léptem, megragadtam a fegyvert s magam felé rántottam a lénnyel együtt, közben pedig karmolómat a lény nyakába döftem újra és újra, miközben nyakam majd’ kitekeredett, ahogy igyekeztem félretartani fejemet a szétfröcskölő sav elől. A lény végül kimúlt, s elégedetten lenyeshettem a fejét, melyet, miután alaposan megtisztítottam, betettem a gorilla trófea mellé. Elégedetten mentem tovább. A beavatás első fele sikerült, de tudtam, a továbbiakban nem lesz ilyen egyszerű. A felderítő, amit megöltem, azt jelentette, hogy a többi is a közelben rejtőzik, ezért minden ajtón benyitottam. Az emberek bútorain és eszközein kívül semmit nem találtam, egészen addig, míg egy kétszárnyú ajtón be nem mentem. Odabent nem ember holmik voltak. Az idegenek ragadós mocska alatt fajunk technológiájára ismertem rá. Néhány üzemképtelen komputer, alkatrészek, egy törött lándzsa és egy vállágyú. „Micsoda? Egy vállágyú?! ’ Megdörzsöltem maszkom szemlencséit és még egyszer szemügyre vette ma tárgyat. Csakugyan egy plazma fegyver volt. Csupán az volt kétséges, működik-e. Letöröltem róla a ragacsot és a bal vállamon lévő tokba illesztettem. Azonnal megjelent a kis piros háromszög s célpont után kezdett kutatni. Kicsit szokatlan volt még a fegyver, mert ezzel az eszközzel nem gyakoroltam sokat. Mindenesetre ez a nagy tűzerejű holmi némi plusz magabiztosságot adott. Óvatosan haladtam tovább, figyeltem minden apró neszre. Egyre közeledtem a központ felé, mert hirtelen az egyik oldalfolyosóról három idegen ugrott elém. A legközelebbit azonnal becéloztam, s vállágyúmmal tüzeltem. A kék plazmacsík apró darabokra robbantotta a lény fejét. A másik kettőt nem tudtam lelőni, mert hihetetlen sebességgel elértek hozzám és rám vetették magukat. Aktiváltam a dárdámat, s a kinyíló fegyverre azonnal felnyársalódott az egyik teremtmény, de a másik ledöntött a lábamról. Alig bírtam kitérni a fenevad csattanó fogai elől. Nem hagytam, hogy újra támadjon, megragadtam a dög nyakát s csukló pengémet a koponyájába nyomtam, majd eltaszítottam a bestiát, mielőtt a sav rám csöppent volna. Közben a másik alien kezdett magához térni és újra támadásba lendült. Farkával csapott felém, de lebuktam előle s a dárdánál fogva a falhoz toltam. A fegyver odaszögezte a szörnyet a falhoz. Becéloztam a vállágyúmmal, de a lövés nem talált, mert farkával kirántotta a lábamat s a lövedék a plafonba csapódott be. Jó adag törmelék hullott rám, a fekete harcos igencsak közel volt, ám pont a lehulló kövek mentettek meg. A savvérű farkával támadott, de a végtag az egyik kődarabba fúródott. Megragadtam az ostorszerű testrészt s a másik kezemmel aktiváltam az egyik shurikent, mellyel lenyestem a kemény húsú farkát. A kifröccsenő sav elől oldalra gurultam, a dobócsillagot pedig a lény felé hajítottam. A forgó pengék kettévágták, vergődő felsőteste továbbra is a falhoz szegeződött, de csípője, lábai és farka csonkja már a padlón vonaglott. Az eltaszított lény eközben feléledt, s farkát a vállamba döfte. Felordítottam a fájdalomtól, ám a haj befonásra gondoltam, s igyekeztem nem törődni vele. Mielőtt kihúzhatta volna, megpördültem a tengelyen körül így a lendület a falhoz csapta a lényt. Tövise kitépődött belőlem, jókora húscafatot rántva magával. A lény feltápászkodott, de nem vártam meg hogy támadjon. Kihúztam a dárdát a falhoz szegezett lényből, s megpördülve a másik idegenbe döftem. A fegyver átszúrta a lény koponyáját annak hosszanti tengelye mentén, egy a fenevad azonnal szörnyethalt. Gyorsan elláttam a sebemet, amennyire tudtam, s közben igyekeztem kicsit kifújni magamat, majd tovább mentem. Rövidesen elértem a központi termet. Hatalmas kerek helyiség volt, közepén óriási, masszív, kör alakú pulttal. A teremből körbe folyosók nyíltak s a falak mentén rengeteg ajtó volt. Apám még a beavatás előtt megajándékozott egy eszközzel, mellyel a folyadékokat elemezhetjük. A padlón talált ismerős nedvből mintát vettem, s befecskendeztem az alkari komputerembe. Hamarosan el is készült az elemzés. A kemény húsúk testnedveinek lenyomata ösvényként mutatta, melyik ajtó mögött rejtőznek a lények. Pár lépésre az ajtó előtt elhelyezkedtem, aktváltam két shurikent, majd a vállágyúval belőttem az ajtót. Odabentről a vártnál valamivel… sokkal több savvérű rontott elő, mint amire számítottam. Azonnal elhajítottam a dobócsillagokat, s a két fegyver szép rendet vágott a soraikban, de csak az egyik csillag tért vissza, a másik máris elakadt. Vállágyúmmal tartottam fel a lényeket miközben hátráltam, míg végül nem volt hova mennem. A pulttól nem volt lehetőségem hátrálnom, de nem is kellett, mert a kör alakú objektum remek fedezéknek ígérkezett. A fenevadak csak özönlöttek a helyiségből. Vállágyúm és shurikenem nagy pusztítást végeztek, egyszerre több lényt öltek meg és még többet sebesítettek meg. De a dögök csak közeledtek, míg végül elérték a pultot. Ekkor már dárdámmal kellett őket jobb belátásra bírnom. Ám helyzetem tarthatatlanná vált, mert az idegenek kezdték körbekeríteni a fedezékemet. Soha ilyen közel nem kerültem még a fekete harcoshoz, árnyéka már rám vetült, mikor végre észrevettem a megoldást. Pont az idegenek rejtekhelye fölött egy vastag cső húzódott, melyben a hő érzékelő szerint valami forró áramlott. Felugrottam a pultra, lábammal és a lándzsával taszítottam félre a xenomorphokat, közben az utolsó shurikent a cső felé hajítottam. A penge átvágta a burkolatot, s a forró folyadék kifolyt. Az alatta álló lények fájdalmas sziszegéssel húzódtak félre. Egy utolsó lövést eresztetem a legközelebbi lények közé majd minden erőmet összeszedve elugrottam az asztallapról, ám mikor majdnem földet értem, lándzsámat rúdugró botként használva tovább lendültem, s így abban a szobában értem földet, ahonnan a szörnyek előáramlottak. A forró folyadék ugyan engem is megégetett, de az adrenalin miatt szinte meg sem éreztem a fájdalmat. A savvérűek egy pillanatra megzavarodtak, így volt időm, hogy belelőjek az egyre növekvő tócsába. Jól sejtettem, a csőben üzemanyagot szállítottak egykor, mert mikor a plazmagömb hozzáért, azonnal lángra kapott. Gyorsan bezártam az ajtót, nehogy a tűz át terjedjen oda is, ahol én vagyok. Odakintről hallottam az idegenek sikítását. „A tűz bizonyára gyorsan terjed, ezért nekem sincs sok időm.” –gondoltam. A terem szerencsére kiürült, és csak a tojások maradtak benne, melyeket az idegenek őriztek. Egyet felkaptam, majd kijárat után néztem. Sajnos csak egy kiút volt, de az a tűz és az idegenek miatt nem volt elfogadható alternatíva. Enyhe rázkódás jelezte, hogy a tűz átterjed a vezetékre, ami rossz hír volt, mert ha a lángok elérik az üzemanyag tartályokat, az egész létesítmény felrobban. Nem volt más lehetőségem, vállágyúmat a plafonra irányítottam és lőttem. Csak a harmadik lövés ütött akkora lyukat, hogy én is kiférjek rajta.
A tojást óvatosan a trófeák mellét tettem. Ezt követően kiszabadítottam az egyik asztalt a savvérűek nyálkája alól, betoltam a lyuk alá és arról rugaszkodtam el. Pont elértem a rés peremét, felhúztam magam és kint is voltam. A tető legközelebbi pereme felé rohantam, majd mikor elértem, akkorát ugrottam amekkorát csak bírtam. A bokrok közt landoltam a tojás elgurult, alaposan megütöttem magam és az égett bőröm és fájni kezdett. Nem törődve a fájdalommal, a megmentett tojással a kezemben szaladtam, ahogy csak bírtam. Rövidesen hatalmas robajt hallottam, majd megrázkódott a föld, olyan erősen, hogy még én is földre zuhantam. Egy pár másodpercig csak hasaltam, amíg a lökéshullám továbbterjedt, majd nehézkesen feltápászkodtam, s hátra pillantottam. Az épület helyén csak lángoló törmelék maradt s az erdő is jókora darabon égett. A romok fölött ott lebegett az űrhajónk, melyről kötélen yautják ereszkedek le, s hozzá látta a tűz eloltásához. Senkinek nem volt érdeke, hagyni, hogy egy ilyen jó vadászterület elpusztuljon. Gyorsan megfékezték a lángokat, s a hatalmas jármű leszállhatott a maradványokra. A bejáratban apám és fivérem várt. Mindketten büszkék voltak rám, A tojást leadtam a klán vezetőnek, aki biztonságos helyre zárta el. A hazaúton végig csak a vadászatról beszélgettünk, Öcsém csillogó szemekkel hallgatta a történetet. Apám nagyon boldog volt, s örömében vállon veregetett. Ettől fájdalmasan felszisszentem, hiszen az égett sebek még fájtak.. Jó vadászat volt, elégedetten és jó kedvűen értünk haza, ahol apám átadta legutolsó ajándékát. Egy vadonatúj, csillogó vértet kaptam, melyet kifejezetten rám méreteztek, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. Örömmel néztem a páncélt, s máris a következő vadászaton járt az eszem.
Nem: Hím
Név: Chu’cca
Becenév: nincs rá szükség
Életkor: 70 év
Születési hely: Fajunk őshazája
Rang: Beavatott
Külső jellemzők: 219 cm magas, szálkás izmok, világosbarna bőr, hátán és lábainál fekete foltok és csíkok. Hosszú rasztáiban aranyszínű díszek lógnak.
Belső jellem: Türelmetlen, nem szeret, de tud csapatban dolgozni, ám ilyenkor mindig vezető szerepre törekszik. Nem tűri ha mások utasítgatják. Tiszteli társait, és ellenfeleit, de ha harcra kerül sor, egyiket sem kíméli.
Felszerelés: testháló, medikai felszerelés, folyadék elemző készlet, egy oldalas páncél (bal), karmolók a jobb kézen, fegyverek pedig majd a pontok alapján.
A nevem Chu’cca. Egész pontosan hetven éve születtem a világegyetem legszebb bolygóján, fajunk őshazájában.
Elsőszülött gyermekként apám, aki születésemkor már a klán megbecsült tagja volt, különleges figyelmet szentelt rám, egyrészt, mert első szülött gyermeke voltam, másrészt, mert a fia. Tanításomat korán elkezdte, s hamar megtanultam elviselni a fájdalmat. Kezdetben csak a puszta kezes harcot gyakoroltuk, de igen hamar fegyvert is adott a kezembe. A dárda mellett elsajátítottam a tőrök használatát és megtanultam bánni a dobófegyverekkel is. Később megszületett fivérem, így apám már kevesebbet tudott foglalkozni velem, ezért attól fogva a többi fiatallal tanultam együtt. Egész más harcmodorokat ismertem meg ekkor. Kezdetben önhitten úgy gondoltam, apám legyőzhetetlen harcost faragot belőlem, ám hamar kiderült, nemcsak engem tanítottak otthon, ezért nem egyszer csúnyán elvertek. De nem bántam, hiszen ekkor még tét nélkül harcoltunk, ráadásul a kudarcból sokat többet tanul a vadász mint a sikerekből. Sajnos a csapat munka nem ment valami jól, ezért sokszor hazajártam, ahol apám tanított. Ám ő nagy bölcsen látta, hogy csapatellenes magatartásom segít a gyakorlásban, hiszen a többi ifjúra riválisként tekintettem és igyekeztem felül múlni őket. Ezért otthon inkább az elméleti tanításokra fektetett nagyobb hangsúlyt. Már kicsi koromtól kezdve szórakoztatott vadász történetekkel, most azonban már komoly dolgokat mesélt. Volt szó sikerekről és kudarcokról, harci technikákról, s a különböző prédák legyőzési módjáról. Két fajt különösen kiemelt. Az egyik a kemény húsú volt, a savvérű. Apám elmondta mennyire veszélyes lények ezek. Szavaiból egyszerre áradt az irántuk érzet gyűlölet és tisztelet. Megmutatta a lényeg koponyáját, s a sebhelyet, melyet a fenevadak vérével égetett a homlokába.
Negyven, talán negyvenöt éves lehettem, mikor a napi edzésről a szállásomra menet apám nyakoncsípett.
-Gyere kölyök! –szólt, s egy erdei tisztásra vezetett. A réten egy házilag barkácsolt gyakorló eszköz állt, mely egy sínre erősített kemény húsú bábú volt.
-Tudod-e fiam, hogy hol van a Kiande Amedha gyengepontja? –kérdezte.
-A fején? –válaszoltam
-Igen is, meg nem is. Nem elég nagyjából ismerned a célt, nem elég felületesen tudni, hogy hova kell célozni. –a gép mellől felvett egy savtól bűzlő, preparálatlan idegen fejet.
-Ismerd meg ellenfeledet! –folytatta az öreg. –Ha ismered a gyengepontjait, hatalmas előnyre tehetsz szert. Idefigyelj. –Óvatosan lefejtette a fényes fekete bőrt, majd pedig késével precízen körbevágta a kemény koponyát, s leemelte a fejről, láthatóvá téve a zöldes színű nyálkás belsőségeket. –Ezt kell átdöfnöd! –mutatott egy pontra a fej közepén. –Ez a terület felel a mozgásért, ha ezt eltalálod, megbénul és elpusztul. Most pedig döfd át! Érezd! Tapasztalt meg milyen érzés! Éld át!- egy lándzsát nyomott a kezembe. Felemeltem a fegyvert, s egy határozott mozdulattal a jelzett ideg központba döftem a fegyvert. A kifröccsenő friss, savas vér szaga marta az orromat, ám számomra ez a leendő győzelem illatát jelentette.
-Ott a bábu. Találd el! –mutatott apám a gyakorló eszközre. Felemeltem a lándzsám dobásra készen, de nemzőm hátrébb lökött. –Messzebbről! –hátráltam pár lépést. –Még távolabb! –újra hátráltam, s az öreg harcos bólintott. Körülbelül tizenöt méterre voltam a céltól. Bár volt gyorsító a fegyverben, így is erős dobásra volt szükség. Elhajítottam a dárdát, ám a célpont előresiklott a sínpályán.
-A savvérű fürge jószág! Nem várja egy helyben, hogy megöld. –oktatott ki tanítóm.- Újra!
Újból elhajítottam, ezúttal elé célozva. Eltaláltam, de csak a testét.
-Újra! –kiáltotta apám.
-Ismét eldobtam, ismét talált, ezúttal kicsit feljebb, de még koránt sem volt pontos.
-Újra!
Egészen késő estig ismételgettem a gyakorlatot, s mire szállásomra mehettem, már sajgott a karom. Másnap ismét nehezítés következett, ezúttal bal kézzel kellett eljátszanom ugyanezt. Az elkövetkező néhány hónapban szüntelenül ezt gyakoroltam mindkét kézzel, egészen addig míg már menet közben is pontosan eltaláltam a koponya megfelelő részét.
-Jól gyakorold be ezt a pontot! –mondogatta nemzőm. –Ha messziről eltalálod, közelről életmentő lehet.
Végül, közel fél év után már sikerült majdnem mindig pontosan a megfelelő helyre dobnom, még úgy is, hogy apám különböző sebességgel mozgatta a babát. Azonban az egyik dobás alkalmával a bábu hirtelen megállt, s a fegyverem előtte repült el, célt tévesztve.
-Itt az ideje, hogy megtanuld a legfontosabb leckét!- szólt apám. –Sose dobd el a fegyvered, ha nem muszáj. A savvérűek kiszámíthatatlanok, sosem tudod őket ilyen könnyen eltrafálni, mint a bábut. Harc közben egész mások a körülmények. Ezt jól jegyezd meg! –hátba taszított, s attól fogva nem kellett többször célba dobnom, bár néha azért még gyakoroltam.
A másik préda, melyről sokat beszélt, a puhahúsú volt, a ’mberek népe. Ezek a túlfejlett majmok nem voltak olyan erősek, mint a savvérűek, de technikai fejlettségük és alattomos harcmodoruk miatt legalább olyan veszélyes ellenfélnek számítottak.
Egészen hetven éves koromig tanultam és edzettem, míg végül apám azt mondta, eljött az idő a beavatásomra. A tényleges harc megkezdése előtt még át kellett esnem egy próbatételen, a hajam befonásán. Az önkontrollt korán megtanultam, így végigülni a fájdalmas műveletet nem jelentett igazi kihívást számomra. Hála apám közbenjárásának, a beavatása egyedül mehetem. Helyszínül a puha húsúak anyabolygóját, a földet választották, ahol egy régi ’mber létesítménybe kellett bemennem s elhoznom egy idegen trófeáját és tojását.
Az oda úton velem tartott apám, aki végig bíztató tanácsokkal látott el, és öcsém is, aki azért jött, hogy beavatásomat megfigyelve újabb tapasztalatokra tegyen szert.
Apám fiatal kori páncélját és maszkját viseltem, s a fegyvereket is ő adta. Természetesen rajtam volt a karmolóm, ezen kívül egy dárdát, a ceremóniás kést és három shurikent vittem magammal.
Hajónk nem szállt le a planétán, hanem egy kapszulában dobtak le a célterület egy kilométeres körzetében. A bolygón igen változatos éghajlati viszonyok uralkodtak. Engem szerencsére a forró éghajlati övben dobtak le, ahol a hőmérséklet és a páratartalom egész megfelelő volt. Kapszulám egy őserdő közepén landolt, körülöttem mindenütt hatalmas fák álltak. Olyan magasak volta, hogy a talajon szinte éjszakai sötétség uralkodott, ám ez egem nem érintett, hiszen a sötét csak a gyenge puhahúsúak szemét zavarja meg. Alkari computerem szerint Észak-keleti irányba kellett haladnom. Nem okozott gondot átvágni magamat a sűrű aljnövényzeten, ezért hamar elértem a tisztást, jobban mondva hatalmas nyílt mezőt, melynek közepén a humán létesítmény állt. Beton falai beszennyezték az őserdő csodás panorámáját. A fák közül a rétet figyeltem, hogy biztonságos-e kilépni. Elkövettem azonban egy súlyos hibát. Felfele nem néztem, ezért éppen az utolsó pillanatban ugrottam félre a hatalmas test elől, mely pont arra a helyre esett, ahol pár pillanattal korábban még én álltam. A szőrös lény könnyedén agyonnyomhatott volna, ha rajtam landol. Éppen csak egy pillantást vethettem rá, mielőtt megtámadott, de így is sikerült megállapítanom, kivel van dolgom. A puhahúsú közeli rokona, egy gorilla volt első ellenfelem. Ezek az állatok nem voltak olyan okosak, mint csupasz rokonaik, de fizikai erejük többszöröse volt a nyeszlett humánokénak. Ez a hústorony támadt most rám, őrült bömböléssel. Vaskos karjával felém csapott, de kitértem az útjából, s karmolómat a hátába döftem. Sajnos nem sikerült komoly sérülést okoznom neki, pusztán azt értem el, hogy még dühösebben csapott felém. A sikertelen támadás annyira meglepett, hogy nem volt időm kitérni, így mikor az izmos kar eltalált, olyan erővel csapódtam egy fának, hogy törzse majdnem kettétört. Alig volt időm félregurulni az újabb elsöprő támadás elől. A nagy sietségben elfelejtettem bekapcsolni az álcázómat. Ezt a második szarvashibát azonnal korrigáltam, s ezzel sikerült is megzavarnom ellenfelemet, pont annyi időre, hogy mögé lopakodjak és aktiváljam a dárdámat. Ám az álcázó csak a szemét csapta be, sajnos szaglása továbbra is működött, így anélkül hogy hátranézett volna megpördült, s pöröly kezeit egyenesen felém lendítette. Ezúttal sikerült lebuknom a csapás elől, s dárdámat a gorillába döftem. A fegyver áthatolt a vastag bundán, izmokon és a bordákon is, s a vége az állat hátán bukkant elő. A lény harcképtelenné vált és egy percen belül ki is múlt. Dicső ellenfél volt, ezért miután kihúztam és megtisztítottam a dárdát és ceremóniás késemmel lefejeztem a lényt, s a trófeát lehetőségeimhez mértem megtisztítottam. Hatalmas állat volt, levágott feje igencsak húzta a hátamra erősített zsákot.
Friss, még véres trófeámmal a hátamon ismét ellenőriztem a terepet, és behatoltam az épületbe. Egy folyosóra értem, melyről minden irányba ajtók nyíltak. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a tojások a központi helyiség közelében vannak, ezért egyenesen haladtam.
Lassan, óvatosan lopakodtam, karmolóim harcra készen meredtek előre. Az idegenek érzékelésére alkalmas látásmódra váltottam s úgy pásztáztam a folyosót. Rövidesen megláttam az első savvérűt. A falon mászva közeledett rendkívül gyorsan. Térdemet be rogyasztottam és felkészültem a harcra. A lény pillanatok alatt közel ért és rám vetette magát. Félreugrottam és s aktiváltam a dárdámat. A lény ismét támadott, ezúttal karmos mancsaival. Elhajoltam a kezek elől s dárdámat a bestia testébe döftem, amitől a lény ugyan dühösen felvisított, de nem pusztult el. Lándzsával a testében próbált rám ugrani, de oldalra léptem, megragadtam a fegyvert s magam felé rántottam a lénnyel együtt, közben pedig karmolómat a lény nyakába döftem újra és újra, miközben nyakam majd’ kitekeredett, ahogy igyekeztem félretartani fejemet a szétfröcskölő sav elől. A lény végül kimúlt, s elégedetten lenyeshettem a fejét, melyet, miután alaposan megtisztítottam, betettem a gorilla trófea mellé. Elégedetten mentem tovább. A beavatás első fele sikerült, de tudtam, a továbbiakban nem lesz ilyen egyszerű. A felderítő, amit megöltem, azt jelentette, hogy a többi is a közelben rejtőzik, ezért minden ajtón benyitottam. Az emberek bútorain és eszközein kívül semmit nem találtam, egészen addig, míg egy kétszárnyú ajtón be nem mentem. Odabent nem ember holmik voltak. Az idegenek ragadós mocska alatt fajunk technológiájára ismertem rá. Néhány üzemképtelen komputer, alkatrészek, egy törött lándzsa és egy vállágyú. „Micsoda? Egy vállágyú?! ’ Megdörzsöltem maszkom szemlencséit és még egyszer szemügyre vette ma tárgyat. Csakugyan egy plazma fegyver volt. Csupán az volt kétséges, működik-e. Letöröltem róla a ragacsot és a bal vállamon lévő tokba illesztettem. Azonnal megjelent a kis piros háromszög s célpont után kezdett kutatni. Kicsit szokatlan volt még a fegyver, mert ezzel az eszközzel nem gyakoroltam sokat. Mindenesetre ez a nagy tűzerejű holmi némi plusz magabiztosságot adott. Óvatosan haladtam tovább, figyeltem minden apró neszre. Egyre közeledtem a központ felé, mert hirtelen az egyik oldalfolyosóról három idegen ugrott elém. A legközelebbit azonnal becéloztam, s vállágyúmmal tüzeltem. A kék plazmacsík apró darabokra robbantotta a lény fejét. A másik kettőt nem tudtam lelőni, mert hihetetlen sebességgel elértek hozzám és rám vetették magukat. Aktiváltam a dárdámat, s a kinyíló fegyverre azonnal felnyársalódott az egyik teremtmény, de a másik ledöntött a lábamról. Alig bírtam kitérni a fenevad csattanó fogai elől. Nem hagytam, hogy újra támadjon, megragadtam a dög nyakát s csukló pengémet a koponyájába nyomtam, majd eltaszítottam a bestiát, mielőtt a sav rám csöppent volna. Közben a másik alien kezdett magához térni és újra támadásba lendült. Farkával csapott felém, de lebuktam előle s a dárdánál fogva a falhoz toltam. A fegyver odaszögezte a szörnyet a falhoz. Becéloztam a vállágyúmmal, de a lövés nem talált, mert farkával kirántotta a lábamat s a lövedék a plafonba csapódott be. Jó adag törmelék hullott rám, a fekete harcos igencsak közel volt, ám pont a lehulló kövek mentettek meg. A savvérű farkával támadott, de a végtag az egyik kődarabba fúródott. Megragadtam az ostorszerű testrészt s a másik kezemmel aktiváltam az egyik shurikent, mellyel lenyestem a kemény húsú farkát. A kifröccsenő sav elől oldalra gurultam, a dobócsillagot pedig a lény felé hajítottam. A forgó pengék kettévágták, vergődő felsőteste továbbra is a falhoz szegeződött, de csípője, lábai és farka csonkja már a padlón vonaglott. Az eltaszított lény eközben feléledt, s farkát a vállamba döfte. Felordítottam a fájdalomtól, ám a haj befonásra gondoltam, s igyekeztem nem törődni vele. Mielőtt kihúzhatta volna, megpördültem a tengelyen körül így a lendület a falhoz csapta a lényt. Tövise kitépődött belőlem, jókora húscafatot rántva magával. A lény feltápászkodott, de nem vártam meg hogy támadjon. Kihúztam a dárdát a falhoz szegezett lényből, s megpördülve a másik idegenbe döftem. A fegyver átszúrta a lény koponyáját annak hosszanti tengelye mentén, egy a fenevad azonnal szörnyethalt. Gyorsan elláttam a sebemet, amennyire tudtam, s közben igyekeztem kicsit kifújni magamat, majd tovább mentem. Rövidesen elértem a központi termet. Hatalmas kerek helyiség volt, közepén óriási, masszív, kör alakú pulttal. A teremből körbe folyosók nyíltak s a falak mentén rengeteg ajtó volt. Apám még a beavatás előtt megajándékozott egy eszközzel, mellyel a folyadékokat elemezhetjük. A padlón talált ismerős nedvből mintát vettem, s befecskendeztem az alkari komputerembe. Hamarosan el is készült az elemzés. A kemény húsúk testnedveinek lenyomata ösvényként mutatta, melyik ajtó mögött rejtőznek a lények. Pár lépésre az ajtó előtt elhelyezkedtem, aktváltam két shurikent, majd a vállágyúval belőttem az ajtót. Odabentről a vártnál valamivel… sokkal több savvérű rontott elő, mint amire számítottam. Azonnal elhajítottam a dobócsillagokat, s a két fegyver szép rendet vágott a soraikban, de csak az egyik csillag tért vissza, a másik máris elakadt. Vállágyúmmal tartottam fel a lényeket miközben hátráltam, míg végül nem volt hova mennem. A pulttól nem volt lehetőségem hátrálnom, de nem is kellett, mert a kör alakú objektum remek fedezéknek ígérkezett. A fenevadak csak özönlöttek a helyiségből. Vállágyúm és shurikenem nagy pusztítást végeztek, egyszerre több lényt öltek meg és még többet sebesítettek meg. De a dögök csak közeledtek, míg végül elérték a pultot. Ekkor már dárdámmal kellett őket jobb belátásra bírnom. Ám helyzetem tarthatatlanná vált, mert az idegenek kezdték körbekeríteni a fedezékemet. Soha ilyen közel nem kerültem még a fekete harcoshoz, árnyéka már rám vetült, mikor végre észrevettem a megoldást. Pont az idegenek rejtekhelye fölött egy vastag cső húzódott, melyben a hő érzékelő szerint valami forró áramlott. Felugrottam a pultra, lábammal és a lándzsával taszítottam félre a xenomorphokat, közben az utolsó shurikent a cső felé hajítottam. A penge átvágta a burkolatot, s a forró folyadék kifolyt. Az alatta álló lények fájdalmas sziszegéssel húzódtak félre. Egy utolsó lövést eresztetem a legközelebbi lények közé majd minden erőmet összeszedve elugrottam az asztallapról, ám mikor majdnem földet értem, lándzsámat rúdugró botként használva tovább lendültem, s így abban a szobában értem földet, ahonnan a szörnyek előáramlottak. A forró folyadék ugyan engem is megégetett, de az adrenalin miatt szinte meg sem éreztem a fájdalmat. A savvérűek egy pillanatra megzavarodtak, így volt időm, hogy belelőjek az egyre növekvő tócsába. Jól sejtettem, a csőben üzemanyagot szállítottak egykor, mert mikor a plazmagömb hozzáért, azonnal lángra kapott. Gyorsan bezártam az ajtót, nehogy a tűz át terjedjen oda is, ahol én vagyok. Odakintről hallottam az idegenek sikítását. „A tűz bizonyára gyorsan terjed, ezért nekem sincs sok időm.” –gondoltam. A terem szerencsére kiürült, és csak a tojások maradtak benne, melyeket az idegenek őriztek. Egyet felkaptam, majd kijárat után néztem. Sajnos csak egy kiút volt, de az a tűz és az idegenek miatt nem volt elfogadható alternatíva. Enyhe rázkódás jelezte, hogy a tűz átterjed a vezetékre, ami rossz hír volt, mert ha a lángok elérik az üzemanyag tartályokat, az egész létesítmény felrobban. Nem volt más lehetőségem, vállágyúmat a plafonra irányítottam és lőttem. Csak a harmadik lövés ütött akkora lyukat, hogy én is kiférjek rajta.
A tojást óvatosan a trófeák mellét tettem. Ezt követően kiszabadítottam az egyik asztalt a savvérűek nyálkája alól, betoltam a lyuk alá és arról rugaszkodtam el. Pont elértem a rés peremét, felhúztam magam és kint is voltam. A tető legközelebbi pereme felé rohantam, majd mikor elértem, akkorát ugrottam amekkorát csak bírtam. A bokrok közt landoltam a tojás elgurult, alaposan megütöttem magam és az égett bőröm és fájni kezdett. Nem törődve a fájdalommal, a megmentett tojással a kezemben szaladtam, ahogy csak bírtam. Rövidesen hatalmas robajt hallottam, majd megrázkódott a föld, olyan erősen, hogy még én is földre zuhantam. Egy pár másodpercig csak hasaltam, amíg a lökéshullám továbbterjedt, majd nehézkesen feltápászkodtam, s hátra pillantottam. Az épület helyén csak lángoló törmelék maradt s az erdő is jókora darabon égett. A romok fölött ott lebegett az űrhajónk, melyről kötélen yautják ereszkedek le, s hozzá látta a tűz eloltásához. Senkinek nem volt érdeke, hagyni, hogy egy ilyen jó vadászterület elpusztuljon. Gyorsan megfékezték a lángokat, s a hatalmas jármű leszállhatott a maradványokra. A bejáratban apám és fivérem várt. Mindketten büszkék voltak rám, A tojást leadtam a klán vezetőnek, aki biztonságos helyre zárta el. A hazaúton végig csak a vadászatról beszélgettünk, Öcsém csillogó szemekkel hallgatta a történetet. Apám nagyon boldog volt, s örömében vállon veregetett. Ettől fájdalmasan felszisszentem, hiszen az égett sebek még fájtak.. Jó vadászat volt, elégedetten és jó kedvűen értünk haza, ahol apám átadta legutolsó ajándékát. Egy vadonatúj, csillogó vértet kaptam, melyet kifejezetten rám méreteztek, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. Örömmel néztem a páncélt, s máris a következő vadászaton járt az eszem.
